Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 1. szám - JÓZSEF ATTILA-VERSEK (ANGOL NYELVEN)-ZOLLMAN PÉTER FORDÍTÁSAI - Tverdota György: Tömeg
Tverdota György • Tömeg 59 és ennek szinte közvetlen szomszédságában a mikroszkopikussá zsugorítás József Attilának nagyon jellegzetes és hatásos világépítő eljárása. A felsorolt részleteket persze csak formai sajátosságuk folytán neveztem definícióknak, mivel az alany mindannyiszor a tömeg, s az állítmány és a hozzátartozó mondatrészek mintegy megmondják, mit kell tudnunk az alanyról. A jellemzésnek nevezett részekben pedig ismereteket szerzünk a tömeg talpáról, tenyeréről, kenyeréről, italáról, majd végül mozgástörvényeiről, erről a szabálytalan, kiszámíthatatlan, se nem szilárd, se nem folyékony, hanem a kettő közötti halmazállapotú mozgásról, amely mégis egységes, szuverén természetű. A „definíció” és a „jellemzés” ismeretelméleti vagy egyenesen tudományelméleti terminusok, amelyekkel talán némileg fontoskodva éltem, voltaképpen csak keretfogalmakként használhatók versértelmezés során. A tényleges megfogalmazás ugyanis egyaránt olyan eljárásokon: a hiperbolán, az analogikus fogalmazáson, a hasonlaton, a metaforákon gördül, amelyek idegenek a szabatos, tudományos megfogalmazási módtól, és a versbeszédet sokkal inkább a mitikus beszédmódhoz közelíti. József Attila a versben a tömeg mítoszát alkotja meg. Ez a mítoszi jelleg erősödik a harmadik strófa első sorával, amely a tömeget a világ bekapására készülő gigantikus lényként jeleníti meg: „Világ, bekap a tömeg!” Visszatérünk itt a sokaság mint kollektív lény ételét és italát jellemző részhez: „Felleget fú orralika” - jelenti ki a mítoszi szörnyetegről. Az „odvas foga / bérkaszárnyák görbe sora” sorokban értelmezésem szerint nem egyetlen fogról, hanem fogsorról van szó, s így egy óriásira növesztett proliarcként idéződik meg a tömeg. Ebben a szájban az elhanyagolt, romlott fogak úgy állnak, mint a prolinegyedek lepusztult bérkaszárnyái. A kép Szabó Lőrinc A szörnyeteg városa című fiatalkori versére emlékeztet: „A nagy bérház, ahol lakunk, / nem palota; / álmomban láttam: ez a ház / nagy kőkoponya.” kezdi a költő, majd az egymásra következő strófákban lépésről-lépésre végrehajtja a metaforikus átfordítást: „Mint a halott szörny szeme, villog / mindenik ablaka”; „A kapu a száj, a fekete száj, / ahogy megmerevedett”, stb. A következő sor még ezt a gigantikus lényt cselekedteti, amelyik mindent fel akar habzsolni: „Kapkod, nyúl, ahova ér”, s amelyik hírvágya kozmikus méretű: „a Göncölért, Fiastyúkért,” A hiperbolisztikus és metaforikus tömeg-ábrázolat azonban a látványteremtés, a definíció és a jellemzés után átvezet a vers egy negyedik típusú egységéhez: ahhoz, amelyik a tömeg reális követeléseit fogalmazza meg, távol minden átvitt értelemtől és az arányok elrajzolásától. Miért kapkod és nyúl ez a monstruózus lény? Először is „csűrért, gyárért, boglyáért”. Ennek a sornak az az érdekessége, hogy József Attila ritkán fogalmaz meg tisztán proletár követeléseket. Nemrégen, még 1930
