Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 4. szám - Alföldy Jenő: "Az Isten itt állt a hátam mögött..." Még egyszer József Attila istensejtelméről
36 Új Dunatáj • 2005. december emberhalászra utaló kezdő kép a Külvárosi éjben (a motívum a Háló című versben fog teljesebben kibomlani), a profanizált értelemben feltűnő „sursum corda” A város pereménben, vagy az istenülő záró kép a Téli éjszakában, ahol a beszélő úgy méri föl a világot, mint birtokát a tulajdonosa. Vagy mint az Eszméletben, amelynek összefoglaló képében a nézőpont (az, hogy az örök éjben „Én állok minden fülkefényben, / én könyöklők és hallgatok”) a Könnyű, fehér ruhában istenülése felé mutat: „Égitesten a lábam”. S az égre emelt tekintet önkéntelen dantei (és népköltészeti) gesztusait látjuk szinte mindenütt - ebben a korszakában is. A mozdulat rendszerint tragikus, különösen a szerelem pátoszát kifejező remekben, az Ódában: „Milyen magas e hajnali ég! / Seregek csillognak érceiben. / Bántja szemem a nagy fényesség. / El vagyok veszve, azt hiszem. / Hallom, amint fölöttem csattog, / ver a szivem.” Aki ezt materialista hitvallásnak nevezné, azzal reménytelennek tartanám a vitát... E korszakában rendre az ég, a menny vas-szilárd közönyébe, fémes hidegébe, alacsonyságába vagy elérhetetlenségébe ütközünk, ám ez is arról árulkodik, ami József Attila költészetének tán legáltalánosabb tartalma: a dologszerű, szinte tapintható hiány. Az istenhiány, ami a „világhiány” szinonimájaként is felfogható. A lélekelemzés is új elemet hozott a költő világnézetébe. Alámerülése a tudattalanba irracionális összefüggések fölismeréséhez vezette. Az ég uralkodó minősége a kései korszakban nem a fémes vagy megkövült keménység, hanem az üresség. Megjelenik a versekben és hódít a metafizikai Semmi, az egzisztencializmus kulcsfogalma, amely Németh G. Béla tilalomfákat döntögető tanulmányai szerint az egzisztencialista filozófiák felé mutat. Felbukkan és elhatalmasodik, s az isteni kegyelmet - vagy annak hiányát - sejteti meg a feloldásra sóvárgó bűntudat. Az egymásra halmozódó csapások (a költő öndiagnózisával élek) a „neuraszténia gravisszal” tetézve meghozzák azt a fordulatot, amely Beney Zsuzsa alapvető esszéje szerint a költő számára a hosszan tartó agonizálás kezdetét jelenti. Korunk vallásos gondolkodója, az angol Paul Johnson írja: „Nem vagyunk képesek Isten megértésére, és hogy higgyünk benne, talán még arra sem. Lehet, hogy megzavarnak bennünket a hit misztériumai, ellentmondásai és valószínűtlenségei, s elménkben semmiképpen sem tudjuk rendbe rakni őket. Ám imádkozni egész biztosan mindenki tud. Ez az a támasz és erőforrás, amelyet soha senki nem vehet el tőlünk, s képtelenné rá egyedül csak elménk teljes megbomlása tehet. Lehetünk magatehetetlenek vagy koldusszegények, sínylődhetünk börtönben, elveszíthetjük kezünket-lábunkat, lehetünk bénák, lehetünk vakok és felpeckelhetik a szánkat, de imádkozni akkor is tudunk. Az ima a gyengék, az éhezők, a nyomorultak és kétségbeesettek legutolsó fegyvere.”4 A legutolsó menedéke - igazítanám ki az utolsó szót a Nagyon fáj szavával. A fegyver szót ő más alkalom-
