Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 4. szám - Alföldy Jenő: "Az Isten itt állt a hátam mögött..." Még egyszer József Attila istensejtelméről
Alföldy Jenő • „Isten itt állt a hátam mögött...’ 37 ra tartogatta. De a Johnson-idézet jelzi: Isten még a mélyen hívő ember számára is megfoghatatlan, s ezen még a misztikus tapasztalat sem változtat, ha ilyesminek birtokába jut. Az imádság a kétkedő vagy hitetlenül hívő József Attila számára is realitás: eleven szükséglet. Zsoltáros versek egész sorát írja meg utolsó éveiben. Imádságos hangja zenévé oldja súlyos létfilozófiával, bűn- és haláltudattal terhes meditációit, önvádjait, s a belső végtelenre ráéreztető éneklése magától értetődően sodorja magával a bölcseleti szkepszis, a társadalomtudományi humanizmus és a politikai forradalmiság s az antifasizmus elemeit. A kései versek, noha jelentős részükben töredékes vagy nem véglegesített szövegek, megkoronázzák az életművet. És fölértékelik még a diákköri kísérleteket is, azzal, hogy visszautalnak rájuk. Kutatásai nyomán Stoll Béla a régebben [Négykézláb másztam...] címen számon tartott verset ezzel a töredékkel egészítette ki, a mű elejére illesztve: „Az Isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot”. E két sor az Istenhez eljutó költő egyik nagy lírai pillanata. Megvilágosodásra, heurisztikus istenélményre vall. A mű további szakaszai másféle élményt: magárahagyottságot és kétségbeesettséget fejeznek ki. Ellentmondanak a rezignáltan is boldog döbbenetnek, amit „Az Isten itt állt...” kezdetű két sor tartalmaz. Filológiai természetű gyanakvásomat (hogy talán mégsem ide tartozik e két sor, ha csak nem mottóként) a költői intuíció oldotta föl számomra. Csontos János arra vállalkozott, hogy József Attila minden töredékben maradt versét kiegészítse, kerekre zárja. Olyan fokú beleélést kísérelt meg, amelynek jelentősége meghaladja az eddigi József Attila-parafrázisokét, utánzatokét. Szabolcsi Bence idézi fel Robert Schumannról, hogy álmában meglátogatta őt Franz Schubert, és rábízta egy dallamát, hogy folytassa.5 Itt mintha ehhez hasonló történne. A kétsornyi kiegészítés így hangzik (Csontos János dőlt betűkkel jelzi rekonstrukciós kísérletét): „Az Isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot. / Elfedték verőfények és ködök:/ dőzsölő űrök, tékozló hiányok’.’ A vers a [Négykézláb másztam...] közismert strófáival folytatódik, a Stoll Béla által javasolt filológiai formának megfelelően. A kísérlet helyreállítja a versben a szerkezeti egységet. A műnek a gyermekségre vonatkozó síkjára most nem kívánok kitérni (mely szerint az árva kisgyerek hiába várta, hogy apja magasba lendítse: „Álló Istenem nem emelt föl engem”), bár ez is lényeges aspektusa a műnek. A felnőtt nézőpontjából szemlélve arról van szó, hogy Isten azért nem emelte föl a porba sújtott embert, mert annak látását elvették a látszatok, s így balgasága megakadályozta abban, hogy tudomásul vegye Isten létét, és hozzá forduljon szükségében. Csontos János ezt olyan paradox összetettségben jeleníti meg, amely érzékelteti a dolog horderejét. Az egymással ellentétet képező verőfények és ködök készítik elő a kétszeres oximoront: dőzsölő űrök, tékozló hiányok. Logika és em-
