Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 4. szám - Alföldy Jenő: "Az Isten itt állt a hátam mögött..." Még egyszer József Attila istensejtelméről
Alföldy Jenő • „Isten itt állt a hátam mögött. . 35 tartja a reá mért csapásokat, és - az eretnekségtől vissza nem riadva - gyarlónak minősíti a teremtés munkáját. Megíratott már, hogy az Atya a kisgyerekkora óta árván nevelkedett József Attila számára rendszerint az ismeretlen, őt és családját hűtlenül elhagyó szülőapát, majd az anya személyében is elvesztett családfőt és - a szó kettős jelentéstartalmának megfelelően - a gondviselőt jelenti. Sorra magában foglalja mindazokat a személyeket, akik a költő számára hosszabb-rövidebb ideig az apapótló szerepét töltötték be (nemüktől függetlenül) a Mamától és nevelőitől mindazokig, akik valaha gondoskodtak róla, fölemelték vagy elejtették, támogatták vagy megtagadták, szűkmarkúan vagy bőkezűen bántak vele. Nagy szerelmeit is ide érthetjük, akiktől kétségbeesett maximalizmussal várta, hogy kegyeikben részeltessék. Az istenes - óvatosabban mondva: istensejtelmet kifejező - versek a költő két korszakában tűnnek föl: a pálya első és utolsó három évében. A közbeeső évek a materialista világnézet jegyében telnek. Ahogy ezt korábban már igyekeztem szemléltetni {„Fogj össze, formáló alak’’. Istenesség és bűntudat József Attila költészetében), a költő ekkor is hamisítatlanul „idealista” a szónak abban az értelmében, hogy eszmékben gondolkodik, ideálokért lelkesedik, akkor is, ha ezek az ideálok a marxi tanokból származnak. Eszméit, illetve azok szolgálatát összehasonlíthatatlanul többre becsüli a munkájáért várható „anyagi” haszonnál. Legfőbb példaképe ekkor is a Megváltó, a szegények jótevője. Nyomorogva is ingyenmunkát vállal a mozgalomban. Bírálói sok adatot összegyűjtöttek az anyagiak terén tanúsított megbízhatatlanságáról, a szegénységével nehezen összeférő, olykor az önsorsrontásig kilengő könnyelműségéről, játékszenvedélyéről, valamint a társas életben tanúsított összeférhetetlenségéről (miközben kortársai szeretetre méltó társasági embernek is elismerték) - de aligha tagadható, hogy eszméiben megingathatatlanul tisztességes és szilárd erkölcsi alapokon álló, igaz értelmiségi volt. Nem annak ellenére, hanem azért, mert a kor megrázkódtatásszerű hazai és világpolitikai változásai (s a természettudományos, pszichológiai és filozófiai fölismerések „gyorsuló ideje”) nyomán radikálisan és rugalmasan változtatott nézetein, ha az általa belátott igazság úgy kívánta. A két „istenes” korszak közé eső esztendőkre is érvényes ez. E korszak nagy költeményei (Külvárosi éj, Téli éjszaka, Elégia, A város peremén, Reménytelenül, Óda, Eszmélet, Alkalmi vers...) alig tartalmaznak közvetlenül Istenre vonatkozó gondolatokat - tagadó értelemben sem -, de a világnézet és az önismeret olyan magasrendű kifejeződései ezek, hogy óhatatlanul érintkeznek ama végső kérdésekkel, amelyek Istennel - vagy ahogy Lengyel András írja3 - az Abszolútummal érintkeznek. Érintkeznek vele akkor is, ha a hit mély álmát alussza a költőnek ebben a korszakában, s csak annyi jelt ad magáról, mint az
