Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 4. szám - Bíró Béla: Archaikus és modern elemek József Attila téridőszemléletében
24 Új Dunatáj • 2005. december Bíró Béla. ARCHAIKUS ÉS MODERN ELEMEK JÓZSEF ATTILATÉRIDÖSZEMLÉLETÉBEN „Azt állítjuk - írja József Attila művészetelméleti töredékeinek egyikében hogy a szemléleten és a gondolaton kívül a megismerésnek egy harmadik útja is megadatott számunkra és ez a művészi megismerés, melyet ihletnek nevezhetünk A költő szerint a megismerésnek ezt a módját a világegész megismerésének igénye teszi szükségessé. A megismerés másik két útja erre ugyanis elvileg alkalmatlan. Az intuícióban „teljes valóság nincs, csupán a valóságelemek végtelen sorozata van] a világ mint egész ezért „nem szemlélhető, nem szemléleti”.2 A fogalom pedig azért alkalmatlan a világegész, azaz a szó legteljesebb értelmében vett létező megismerésére, mert az általa nyert ismeret nem valóságos, a fogalom „megöli a valóságot”, hogy kivonja belőle tárgyát, az igazságot. jyAz embernek azonban szüksége van arra, hogy közvetlen képet kapjon a világ egészéről. Ez a szükséglet a világhiány”3 Az ihletnek, azaz a műalkotásnak ezt kell megszüntetnie. A műalkotás - mint sajátos alak vagy kompozíció - geneziséről alkotott József Attila-i elképzelést Tverdota György József Attila 1923 és 1930 között keletkezett tanulmányainak és cikkeinek 1995-ös kritikai kiadásához fűzött magyarázataiban a következőképpen értelmezi: „Az ilyen alak az egyetemes mása, olyan egyediség, amely felér az univerzálissal, olyan rész, mely egészként viselkedik [...] A kiválasztott és rögzített egyetlen intuíciót nem gondolhatjuk el másként, csakis későbbi kompozíciók, az alak kristályosodási pontja gyanánt. [...] A növekedés addig a határig tart, míg a valóságelem terjedelme el nem éri azt a méretet, amelyen az exisztencia számára egyenértékűvé válik a világegésszel [...] Ihletről csak akkor beszélhetünk, ha ez a kisebb égitest, a - műalkotást megtestesítő-hold kellő nagysággal rendelkezik, megfelelő távolságban helyezkedik el a szemlélő exisztencia és a nap képével reprezentált világegész között. Sőt a reláció három elemének ráadásul egy vonalban kell lenniük egymással. Az ihlet teljes valóságfogyatkozás, tehát egy különleges helyzet, amikor a valóság egy része abba a privilegizált pozícióba kerül, hogy eltakarhatja előlünk a valóság egészét, amikor egyenértékűnek mutatkozik vele... [A fizikai tárgy] műalkotássá akkor válik, ha ez a műtárgy egy szemlélő és a világegész közé helyezkedik, s itt interakcióba lépve az exisztenciával, betölti feladatát a világegész helyettesítését.”4 Csakhogy ez az értelmezés, bár részleteiben pontos, nem teljes. Hiszen a valóságelemekről keletkezett intuíciónk is olyan részek, melyek a maguk rendjén egészként
