Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 4. szám - Bíró Béla: Archaikus és modern elemek József Attila téridőszemléletében
Bíró Béla • Archaikus és modern elemek József Attila téridőszemléletében 25 viselkednek, s melyek - ha csupán pillanatokra is - elkerülhetetlenül a szemlélő és a világegész közé helyezkednek, s helyzetükből (magyarán: téridőbeli „közelségükből”) fakadóan elkerülhetetlenül eltakarják azt, mégsem válhatnak a világegész helyettesítőivé. A műalkotásnak tehát ahhoz, hogy az a bizonyos „napfogyatkozás” bekövetkezhessen merőben más jellegű „egésznek” kell lennie, mint amilyenek ezek a szemléleti egészek. Másrészt a megrögzített valóságelemnek nem a világegészet kell eltakarnia, hanem a valóságra vonatkozó aktuális intuícióinkat, az aktuális valóságegészet, mely nem azonos a potenciális világegésszel, sőt a maga áthatolhatatlanságával éppen azt takarja el. A nap tehát nem a világegész jelképe, amint azt Tverdota értelmezi, hanem - a Naphoz hasonlóan minden egyebet elhomályosító - aktuális tapasztalaté. Ennek az aktuális tapasztalatnak a rögzítése és átalakítása, az ún. valóságfogyatkozás az, mely a világegész metaforikus megragadására lehetőséget teremt. Ahhoz tehát, hogy József Attila műalkotásfogalmát a maga teljességében megérthessük, azt kell megvizsgálnunk: hogyan válnak a szemléleti valóságelemek műalkotássá? Hogyan idézhetnek elő ún. valóságfogyatkozást? A kérdés megválaszolásakor nem vagyunk teljesen találgatásokra utalva. József Attila amellett a - perspektivikusnak nevezhető - modern5 megoldás mellett, melyet Tverdota használ, egy másik alapvetően archaikusnak tekinthető megoldási javaslatot is kidolgoz, s nyilvánvalóan ez az alapvetőbb, hiszen a hogyanra is explicit megoldással szolgál: „Az ihlet [...] bár csak egyetlen idődarabot fog össze, ezt az idődarabot végtelenné mélyíti, képletesen szólván, az idő végtelen egyeneséből lecsíp egy részt és azt végtelen önmagába visszatérő görbévé alakítja. A fogalom időtlen örökkévalóságával szemben az ihlet határolt végtelenség”6 Ami azt jelenti, hogy az ihlet „nem semmisíti meg az időt, hanem megszelídíti, értelmes végtelenséget alkot”. És egy másik helyen: „Az ihlet végtelenné mélyíti azt az idődarabot, amely valóságfogyasztásához szükséges és az egyes ihletek nem mások, mint végtelenségek az egyes idődarabokban, amely végtelenségek fennállásuk elhatárolt pillanatának megsemmisülését tartalmazzák, és bár alakjukban elhatárolja őket a pillanat, tartalmukban végtelenek, hiszen tartalmuk éppen a pillanat megsemmisülése. Az időhöz viszonyított különbség tehát röviden az, hogy az intuíció a pillanat határtalan végessége, az ihlet pedig a pillanatban határolt végtelenség: az előbbi a pillanat alakja, az utóbbi a pillanat tartalma”7 Az az eljárás tehát, melynek révén a műalkotás kialakul, a véges végtelenné való átalakításának művelete. Ezt a csodát bárki végrehajthatja, hiszen - térbeli aspektusban, melyhez „képletesen” József Attila is folyamodik - nem egyéb, mint a nyitott vonal egy kimetszett részének (szakaszának) önmagára zárása, bonyolultabban, de
