Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)

2005 / 3. szám - Nagy Imre: "Kűlgy,tűzbe,vasba..." (Az ismétlődés dramaturgiája és a női szerepkör XVIII. századi közjátékaiban)

46

ŰJ DüNATÁJ • 2005. SZEPTEMBER

expurgáció, magyarítás), e művek gyakran egy vagy több pretextusra vezethetők viszsza, mint például a plautinák vagy a „Holberg-variációk”, továbbá a Moliére-inspirálta szövegek. De ide vehetők a bibliai tárgyú művek, sőt a mítoszparódiák is. Ezek a külső idézés különböző alakzatai. Más a helyzet, amikor a tágabb szövegegészen belül következik be a részek egybehangzása. A prológusok és argumentumok általában tartalmazták a dráma cselekményének kivonatát, a játék mintegy megismételte, megismételve kibontotta azt. Néhány színjátékot a paratextusok valóságos láncolata övez. Nagy György Konok pereskedődének actusaihoz például a címen és alcímen kívül latin nyelvű ajánlás, magyarul megírt prológus és szintén magyar nyelvű epitome, azaz tartalomkivonat csatlakozik, mely pontról pontra követi a soron következő actusok eseményeit, kivéve Momus monológját (ILL), erről hallgat, meglepetést idézve elő e megoldással, fokozván a magánbeszéd súlyát, végül a játékot epilógus követi, ezúttal a látott események visszaidézése helyett a jelenetek által megfogalmazott (vagy sugallt) eszméket summázva.

A közjáték és „bolygójáénak viszonya az intertextualitás azon formáival rokonítható, amelyben az olvasó vagy néző, mint Riffaterre mondja, „egy mű és az azt megelőző vagy követő más művek között fennálló összefüggéseket észleli”.14 A mi esetünkben ez a megelőzés, illetve követés közvetlen, hiszen postludium esetében a betétesemény a főszöveg után áll, mintegy ahhoz tapadva, interludiumnál pedig követi, de meg is előzi az őt keretező művet. Kierkegaardra utalva: egyszerre működteti az emlékezést, és a jövőre irányuló aktust.15 Amennyiben a főszöveget és a neki alárendelt textust egyetlen színműegész részeinek tekintjük, a köztük lévő intertextualitás belső természetű. Úgy valósul meg, hogy a bohózati jelenet vagy jelenetek a komoly tárgyú fődarab ironikus kifordításaként értelmezhető szöveggé válnak.

Susanne K. Langer rendkívül érdekes példát említ arra nézve, hogy az ismétlés milyen ősi gyökerű művészi eljárás: egy archaikus, aranyból kiképzett halon a pikkelyeket saját kicsinyített másai alkotják.16 Ha a közjátékokat a műegészen belüli ironikus ismétlődés megnyilvánulásainak tekintjük, akkor - az idézett példát szabadon átírva - azt mondhatjuk, hogy a pikkelyeken a halak visszafelé úsznak.

A pikkely-halaknak ez a hátráló mozgása jól megfigyelhető két sárospataki színműben. Szerzőjük Szathmári Paksi Sámuel, a fiatalon elhunyt, tehetséges drámaíró (1774-ben, huszonötéves korában halt meg), aki 1771-től a poéták praeceptora volt Sárospatakon, s itt Kazinczyt is tanította, aki a Pályám emlékezeté-ben „Szerencsé” - jének nevezte, hogy a tanítványa lehetett: „szerété, amit tanított. így azt lehetetlen vala nekem is meg nem szeretnem” - írta róla.17 Pandora című18, mitológiai tárgyú művének legteljesebb szövege Kazinczy hagyatékában őrződött meg.19 A mű első fele