Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 3. szám - Nagy Imre: "Kűlgy,tűzbe,vasba..." (Az ismétlődés dramaturgiája és a női szerepkör XVIII. századi közjátékaiban)
Nagy Imre • „Kűlgy, tűzbe, vasba. . 45 csivel azonos, a maga szempontjából megismétli a történetet, felmentve magát a hős halálával kapcsolatos felelősség alól. Hite szerint a valósággal szembesítette a szubjektív elbeszélést, ami azonban maga is a fikció része. Az alaktani párhuzamok, tehát a jelentő hasonlóságát feltételező változatok, a rímektől az anagrammákig, illetve a mondattani párhuzamok, azaz a jelentők közti viszony hasonlóságán alapuló szerkezetek, a különféle gondolatritmusok, valamint a jelentettek rokonságán alapuló metaforák (főként a költészetben) és hasonmás szerkezetek (a történetes műfajokban megfigyelhető) nagy száma egyaránt igazolja az ismétlődés formaképző szerepét a nyelvi művészetben.12 Az önmagát tükröző elbeszélés gyakori az epikában. És létezik önmagát tükröző dráma, illetve színjáték is: véleményünk szerint a közjátékos formáció ugyancsak ilyen. Ezúttal is hangsúlyozzuk, hogy a szerzői, illetve „rendezői” intenciótól függetlenül jön létre ez az öntükrözés, pusztán a színjátékos aktusban való közös részvétel által, akár van cselekményszerű vagy bármely más tartalmi kapcsolódás a főszöveg és szatellitája között, akár nincs. A Nagy Sándor és Diogenész című színmű első közjátékában fellépő katona például aligha vett részt a világhódító macedón hadvezér csatáiban, az egykori néző azonban ettől a körülménytől alkalmasint eltekintett, a hadakozások emlegetése révén összekapcsolta a két eseménysort. És ugyanígy, bár a „Files sophiát” tanulni kívánó Discipulust és Praeceptorát a görög földtől igencsak messzire vetette partra a második interludium rakoncátlan szelleme, szabadszájú veszekedésük a főszereplők beszélgetésének torzképévé vált a publikum számára. A dramaturgia meglepően bő tárházát kínálja az ismétlődéses alakzatoknak, elég, ha a „játék a játékban” módszer fikciót megkettőző eljárásaira gondolunk (a Hamlet „egérfogó”-jelenetétől a különféle szerepcserés játékokig és maszkos alakoskodásokig, mint amilyen a Gerson kísértetjárása, ennek számtalan variációja létezik), vagy a fabula duplex eljárásaira és a tükördramaturgia színpadi eseményeket strukturáló elvére utalunk. De az ikrek mint emberi duplikátumok és egyéb hasonmások gyakori szerepeltetése szintén ide tartozik Plautustól Shakespeare-ig és Rájnis Józseftől Csokonai megkettőzött „szeleburdi”-jaiig. Az iskoladráma a dramaturgiai ismétlés gazdag terepét képezi. Részint azért, mert ez a dialogizált forma igen gyakran nem egyéb, mint sajátos „újrajátszása” valamely korábbi műnek, részint pedig oly módon, hogy a szöveget alkotó egységek egymás visszhangjaként illeszkednek a színjátékos aktus egészébe. Ha a Genette-féle transztextualitás koncepciója alapján közeledünk e két jelenséghez (amelyeken kívül természetesen egyéb ismétlődéseket is találunk e területen), akkor itt a hypertextualitás és a paratextualitás megvalósulásával számolhatunk.13 Mivel az iskolai drámaszövegek nagy része átültetés (átírás, átdolgozás,
