Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 3. szám - Nagy Imre: "Kűlgy,tűzbe,vasba..." (Az ismétlődés dramaturgiája és a női szerepkör XVIII. századi közjátékaiban)
42 ÜJ ÜUNATÁJ • 2005. SZEPTEMBER Nagy Imre „KŰLGY,TŰZBE, VASBA..." (Az ismétlődés dramaturgiája és a női szerepkör XVIII. századi közjátékainkban) Thomas Mann elbeszélője, Serenus Zeitblom a Doktor Faustus-ban, a főhős apjának, Jonathan Leverkühnnek természettudományos olvasmányaival kapcsolatosan leírja a levélutánzó lepkét: „Láttuk továbbá a levélutánzó lepkét, melynek szárnya felső felületén telt szín-hármashangzat ékeskedik, fonákja ezzel szemben zöld levelet formáz tébolyító pontossággal, nemcsak formában és erezetben, hanem apró tisztátalanságok, imitált vízcseppek, bibircsókos-gombás képződmények aprólékos utánzásával is. Ha ez a furfangos élőlény szárnyát összehajtva letelepszik a lomb között, hasonulva annyira beleolvad környezetébe, hogy legmohóbb ellensége sem tudja fölfedezni.” E különös lényecskéhez Jonathan a következő megjegyzést fűzi: „Igen, igen, a természet pontosan ismeri a maga alkotta zöld levelet, nemcsak tökéletességében, hanem mindennapos, apró szépséghibáival, fogyatékosságaival egyetemben, és incselkedve, kedvesen más téren is megismétli külső megjelenési formáját, e lepkék szárnyának fonákján, más teremtményei ámítására.”1 Ez a lepke egyszerre szélhámos és művész, hangsúlyozza Bonyhai Gábor, aki a regénynek erre a részletére felhívta a figyelmet,2 játékában egyesül a megtévesztő mimikri és a szépséget, ezúttal igen törékeny szépséget létrehozó mimézisz. Valami hasonló incselkedő ismétlés hozta létre és működtette a közjátékokat is, mintha levélutánzó lepkék lennének maguk is a drámák csalóka színpadi világában. E szövegek a művészetek területén is igen nagy szerepet játszó ismétlés-ismétlődés megnyilvánulásai: a befogadás élményében a fődráma parodisztikus utánzásává válnak, mintegy a szárnyfelület fonákján, függetlenül a szerzői intenció esetleges meglététől vagy hiányától. Az emberi értelem ugyanis az egymás mellé helyezett dolgok, jelenségek között önkéntelenül is kapcsolatot keres, még akkor is, ha ez valójában indokolatlan. Csalimesék, tréfák, találós kérdések, viccek sora alapul az elme ezen spontán reflexein, az okoskodó és a játékos ember sziporkázó leleményei. Ha például ezt a tréfás kérdést halljuk: „Repül a madár, kutya ül a farkán. Hogy lehet ez?”, könnyen zavarba jövünk, pedig a válasz nagyon egyszerű. A kutya ugyanis a saját farkán ül, nem a madárén, csupán mi kerestünk kapcsolatot a mondatban egymás után szereplő, de külön álló két kijelentés között.3 Kombináló agyunk áldozataivá váltunk, mint a skót, aki, midőn az utazás legolcsóbb megoldását választva, egy angol hajó harmadosztályú utasaként megérkezett a New York-i kikötőbe, és látta, hogy egy búvár éppen emelkedik ki a vízből, bosszankodva így szólt: „Hát ha ezt tudom, én is gyalog jövök.” Ez esetben
