Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 3. szám - Kenyeres Zoltán: Párhuzamos történetek
Kenyeres Zoltán • Párhuzamos történetek 29 Amikor bevezették a statáriumot, megmozdult a baloldallal rokonszenvező értelmiség. Tiltakozások kezdődtek. József Attila is azok közé tartozott, akik aláírásokat gyűjtöttek a halálbüntetés ellen, sőt ő még egy kiáltványt is szerkesztett - amiért aztán bíróság elé került, a bírósági ügy csak 1935-ben ért véget. A kiáltvány az utolsó pillanatban készült el, baráti körük nyakába vette a várost, megszervezték ki kivel írassa alá. A kivégzés aznapra volt kitűzve. Szántó Judit egy kísérőjével Berény Róberthez, Kosztolányihoz és Máraihoz vitte el a petíciót. Berény szó nélkül aláírta az ívet. Kosztolányiéknál Kosztolányi felesége, Ilona fogadta őket, már az utcáról. Kinézett az ablakon, és lekiáltott: Kosztolányi nincs itthon. Be sem engedte őket. Máraihoz bejutottak, házikabátban volt, betessékelte őket, elolvasta a szöveget. „Igen szeretetre méltó volt - írja Szántó Judit - és mi sorban elmondtuk, hogy két órán belül két embert akasztanak (...) Márai szíve majd meghasadt, kövér arcán megállt a könnycsepp (...) „De végül nem írta alá petíciót.123 Mindez 1932-ben történt, egy évvel később, 1933-ban Márai írt egy novellát. Nyári nap - ez a címe, az Újság vasárnapi mellékletében jelent meg 1933. május 7-én, Kóbor Tamás és Zsolt Béla egy-egy írásának közelében. Dorrit Kohn strukturalista szakkifejezésével élve párbeszédekkel oldott pszichonarráció, vagyis olyan elbeszélés, melyben az egyes szám harmadik személyben beszélő narrátor a szereplő gondolatait, belső érzéseit is tudatja az olvasóval. A főszereplő ezúttal egy újságíró, nem a nevén, csak ezen a foglalkozási címén szerepel az elbeszélésben. Történik egy kora reggel, hogy becsöngetnek hozzá, még alig hálóruhában fogadja a jövevényt. Aki nem mutatkozik be, nem mondhatja meg nevét, de azt igen, hogy a kommunista párt küldte. Ma van a statáriális tárgyalás. Aláírási ívet hozott, tiltakozást a halálbüntetés ellen. Az újságírót gyakran keresik fel különféle aláírásgyűjtők, nem szokott habozni, akár a gázháborúról, akár a fecskék teleltetéséről van szó, mindig, minden ívet aláír. Aláírja azt is, amit most a névtelen kommunista fiatalember rak eléje. Aztán így szól: „Itt most statárium van. Ön talán még nem tudja, hogy semmiféle eszméért nem érdemes meghalni. Én már tudom.” Az elbeszélés itt akár véget is érhetne, de nem ér véget, hanem a tárgyalóteremben folytatódik, ahol a statáriális tárgyalást tartják. Az újságíró mellett egy nála idősebb író ül, kifogástalan sötét ruhában, gallérján csokorba kötött fehér pikényakkendővel. A narrátor elidőzik az író alakjának, kezének leírásánál: gyanítanánk, ez nem más, mit Kosztolányi. De valószínűleg nem ő. Kosztolányi úgy él előttünk, utókor előtt, ahogy Vas István megjelenítette: egy olimpuszi isten Az, aki a Márai-szövegben a főszereplő újságíró mellett ült, nem olyan, mint amilyennek körülbelül ugyanabban az időben (1932-ben) Vas István látta Kosztolányit. Ez papos külsejű, beretváltfejű
