Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 3. szám - Kenyeres Zoltán: Párhuzamos történetek
28 Üj ÜUNATÁJ • 2005. SZEPTEMBER a halál érdekelt, mellyel naponta foglalkozom”.119 A napló jegyzeteinek készítői azt írják, hogy a szóban forgó kivégzés Cserny József és a Lenin-fiúk kivégzése lehetett még 1919 decemberében, de mindjárt hozzáteszik e feltételezéshez, hogy nincs bizonyítéknak tekinthető adat arra, hogy Kosztolányi valóban megnézte volna.120 A Napló legelején, a második bejegyzés így szól: „Vészbíróság, vésztörvényszék = statárium; vészbíróság = statáriális bíróság.”121 A bejegyzés fölött egy Ny- betű jelzi, hogy ezekkel a szavakkal kapcsolatban nyelvészeti írásocskát tervezett. Kérdezhetjük: vajon honnan támadt furcsa asszociációja? Miről jutott eszébe Kosztolányinak 1933 elején a statáriális bíróság és terroristák kivégzése? A bejegyzésekhez időben legközelebbi kivégzés 1932 nyarán történt, Sallai Imrén és Fürst Sándoron hajtottak végre halálos ítéletet. (Erre utalhat a valószínűleg 1932-ben keletkezett Kivégzés című vers.) Nem tudjuk, nyilvános volt-e ez az ítélet-végrehajtás a sajtó számára, de az újságok elég sokat foglalkoztak vele, a „városban” sokat beszéltek róla. 1931 szeptemberében az elmebeteg Matuska Szilveszer felrobbantotta a biatorbágyi vasúti hidat rajta egy vonatszerelvénnyel. Egy-két nappal később a kormány statáriumot rendelt el. Nagy erőkkel kezdődtek a nyomozások, és ezek során tartóztatták le a két illegális kommunistát, Sallai Imrét és Fürst Sándort, és állították őket rögtönítélő bíróság elé. Nem valószínű, hogy az ő kivégzésüket megnézhette volna Kosztolányi. De Matuskát megnézte, megnézte magának, elment a tárgyalására. „Elmentem őt »megnézni«” - írta.122 Fiatalkoti leveleiből tudjuk, milyen elkötelezett híve volt Schopenhauernek, egész pályáján a képzet-világ, a Vorstellung-világ alkotója és kifejezőjeként írta műveit. Híveként annak a „részvét”-gondolatnak is, mely Schopenhaur etikájában a nirvána felé vezető úton helyezkedik el, az akarat kikapcsolásával létrejövő nirvána-szerű tiszta szemlélődés útján áll - mondhatnánk -, a második legmagasabb rendű állapot. 1933-ban írta a Számadást: Ülj egy sarokba, vagy állj félre, nézz szét, szemedben éles fény legyen a részvét, úgy közeledj a szenvedők felé. Hová sorolható lélektanilag, a lélek melyik rejtekében helyezhető el az a fajta kíváncsiság, az a tiszta nézés, a tiszta Vorstellung és aiszthezis-szerű érzékelés, amely mások kínhalálának látványát akarja (akárcsak fantáziálásban) a maga halállal foglalkozó tapasztalatszerzésének tárgyává tenni? A szelíd, békés schopenhauerizmusnak talán létezik egy ilyen (talán csak időnkénti) átcsapása a nietzschei kegyetlenség-kultuszba?