Új Dunatáj, 2005 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 2. szám - Rimócziné Hamar Márta: "Szemek, mint két ragyogó virág...,amiket az ősz elfelejtett" (Babits nő-eszménye a Tímár Virgil fia című regényben)
Rimóczi-Hamar Márta • „Szemek mint két ragyogó virág...’ 81 tek. Babits éli meg (nem látványosan) az asszonytól való fokozatos elhagyatottságot, de itt, e földi létben. Csönd, magány szakad rá, élete utolsó 10 évében egyre nyomasztóbb halálos kórral súlyosbítva. Mindketten élni szeretnének. Ilona látványosan, barátokkal körülvéve, Babits is élni akarna, szeretne, de kínzó betegség nélkül. A kétféle életvágy nehezen egyeztethető össze. A Babitsé a halál bizonyosságának tudatában való életkeresés. Itt és ekkor kellett volna neki Dido-Lina morálú őrző-féltő-szerető társ. Lehetett volna az életszeretet közelíteni. Emberszeretet kellett volna. A barátok megválogatása, illetve mellőzése mindig kétségeket ébresztett bennem. Jól választott Babits barátokat, ő választotta egyáltalán őket? Hová lettek a régi barátok? Az őt felfedező Juhász Gyula, egyetemista éveinek igazi szellemi társa, Kosztolányi Dezső, az őt megbántó, de bocsánatot kérő József Attila? Függetlenül attól, hogy nem ők kerültek Babits közvetlen közelébe rövid élete második szakaszában. Azt, hogy Babitsot mennyire nyugtalanította, nyomasztotta a nyilvános szereplés, a nagy-élet, mennyire magánykedvelő volt, ellentétben feleségével, olvashatjuk Sunt lacrimae rerum című versében is, amely szintén vergiliusi kölcsönsor, fájó realitással rögzíti: „De én, szobáknak baglya, nézem őket [a tárgyakat] örülve, hogy van, aki sír velem.” Társai a tárgyak, társai könyvei. Voltak körülötte sokan, de a számszerűség nem jelent barátságot föltétien. A poéta doctusnak, a Nyugat főszerkesztőjének természetesen nem személyek nélküli az élete, legfeljebb társtalan, „Didótlan”, baráttalan. Ősz és tavasz között című versének öröklét tudása kétségtelen.5 „Csak az én telem nem ily múlandó, csak az én halálom nem halandó.” Öröklét tudata összecseng kedvelt Horatiusa öröklétet jósló verseivel.6 Sajnos a földi lét magányát is legalább ilyen bizonyossággal szenvedi: „Barátaim egyenként elhagytak, akikkel jót tettem, megtagadtak, akiket szerettem, nem szeretnek...” A földi lét szeretetéhsége - amely a Tímár Virgil fia vezérmotívuma - megrázó erővel jelenik meg itt is.
