Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 1. szám - Csiszár Mirella - Gajdó Tamás: Babits Mihály és Németh Antal levelezése
Babits Mihály és Németh Antal levelezése 59 ról. Ehelyett a színháztörténet-írás Kárpáti Aurél azon cikkeit őrizte meg, melyekben a kritikus a Nemzeti Színház igazgatói székét „puccsszerűen” elfoglaló Németh Antal tevékenységét bírálta. (A Nyugat hűvös távolságtartásának egyik magyarázata lehet az is, hogy az említett lexikon címszavai közül véletlenül kihagyták Schöpflin Aladárt, a lap vezető színházi kritikusát.) A Nyugat szerkesztőinek irodalomközpontúsága ellenállt, hogy a színháztudomány részévé váljon a hazai közgondolkodásnak. A színjátékot nem tartották teljes értékű műalkotásnak, a színházi előadásokat kizárólag aszerint ítélték meg, mennyire sikeresen interpretálták az írói törekvéseket, képesek voltak-e a bemutatók tökéletesen visszaadni az alkotó gondolkodását, stílusát. A levelek kiadása szemléletesen bemutatja Németh Antalnak ezeddig alig elemzett színházvezetői törekvését. A Nemzeti Színház történetéről szóló tanulmányok szerzői a klasszikus műsor megújítására tett kísérleteit alig értékelték, még annak sem tulajdonítottak nagyobb jelentőséget, hogy Németh Antal jóvoltából kerülhetett Babits 1916-ban megjelent A vihar-fordítása színpadra. (Hevesi Sándornak ugyanis megtiltották, hogy az 1919-es „magatartása” miatt meghurcolt Babits fordításában adj a elő a drámát!) Pedig a műfordító Babits érdemeit az irodalmárok méltatták. Móricz Zsigmond így írt a Nyugatban: „Valami szimbolikus jelentősége van [... ] annak, hogy most kapjuk a tökéletes Shakespeare-fordításokat, Babitstól és Kosztolányitól. Csak akkor éreztem ezt a nagy Shakespeare-benyomást, mikor Babits először felolvasta nálunk a Vihar fordítását. Ez a két fordítás, úgy érzem, ekvivalens az eredetivel. S úgy is gondolom, hogy az ember nem fordíthatja le a teljes Shakespeare-t. Ki-ki az egyéniségéhez legjobban illő darabokat.”3 Gyergyai Albert Babits Iphigenia fordítását elemezve a hazai fordításelméleti gondolkodást is igyekezett befolyásolni: „Ha a fordítás művészete a nehézségek legyőzésén múlik, bizonyos, hogy Oedipus vagy a Vihar büszkébb diadala a fordítónak; ha azonban a fordítás belső hűségét, ízét, egészét nézzük, a goethei hang magyar mását, a jambusok lebegő és szinte égi könnyűségét, a kifejezés keresetlen, veleszületett nemességét, amely magában s magából levegőt, stílust, színi hatást teremt -, lehetetlen, hogy ne érezzük mi is az átültető örömét és elégtételét, mikor egy több mint százéves remekművet híven, könnyen, gyöngéden, valami titkos szellemrokonsággal és az alkotás fél-önkívületében, maivá, újjá, magyarrá teremt.”4 Németh Antal és a Nyugat felemás kapcsolatának beszédes dokumentuma Schöpflin Aladár kritikája. A kritikus Shakespeare A vihar című művének bemutatásában elsősorban a költészet diadalát látta, s immár nemcsak a színészek kedvetlen, „lagymatag”, erő és tűz nélkül való játékát ostorozta; mereven elutasította a rendező
