Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 4. szám - Műmelléklet: Kovács Zoltán néhány alkotásának fotói
gyöngysorokat viselt a nyakán, a két csuklóján, egymásra fűzött ujjain gyöngyökkel díszített gyűrűket. Összepréselt, keskeny szája ki volt rúzsozva. A férfinak úgy tűnt: az íróasztalát nézi.” (352) Az általunk kiragadott szövegrészben elsőként szereplő rémkép magában a kisregényben már a tizennegyedik. Az előző, a tizenharmadik, egy hosszabb sorozat (10-11-12-13.) utolsó darabjaként csaknem húsz oldallal ezelőtt volt olvasható. E négy rémlátás leírására a gárdonyi emlék felidézése után kerül sor. A rémképek mindig a főtörténetben jönnek elő, és a deliráló férfi „jogos tulajdonai”: mint mondja, rendelkezik felettük, ismeri őket, mert vissza-visszatérnek, és már jó néhányszor volt része bennük. Bármikor kedvére előhívhatja őket, megállíthatja, visszapergetheti, akár egy filmet. Mégsincs igazi hatalma felettük, mert előtörhetnek, ha nem akarja is, rátámadhatnak, ahogy most, a történet e pontján meg is teszik. Önkényesen, kiválasztott, munkahipotézisként itt lezárt szövegrészünknek ez az utolsó bekezdése. Vegyük szemügyre most ezt a (14.) rémlátomást, szürreális, értelmet és érzékeket megzavaró filmkockát, mely kimerevedve helyeződik kameraállásunkba! Fő vonása e rémképnek (most ne beszéljünk - nem beszélhetünk - a többiről) az elemek össze nem illőségéből fakadó torz, bizarr jelleg; a szexualitásra és a halálra (itt: halálos öregségre) orientáltság; mindamellett, hogy meghökkentő és képtelen az egész kép, nem erőltetetten, keresetten hatásra dolgozó. Azaz valóban olyan, mint az álom: a legképtelenebb és legborzalmasabb elemek kapcsolódnak a leghétköznapibb jelentéktelennel. Válogathat mindenki, mi ragadja meg leginkább a képben. Engem a vénasszony rezzenéstelen tekintete. Összepréselt, keskeny szájjal kinéz saját világából, és a férfit figyeli. Álomból valóság lesz; figyelme, tekintete áthozza a szoba íróasztalos világába, rémképből figyelmes és figyelmeztető életre kap. Tekintetétől, akire ránézett, nem szabadul többé. Több irodalmi és képzőművészeti asszociációm támadt: mint mikor Madách Tragédiájában változik át a Prága-álomkép nyugalmas íróasztala a Párizsi szín guillotine-jává. Az öregasszony figyelő arca pedig leginkább Balthasar Denne német későbarokk mester képét24 juttatja eszembe. Ott figyel, az ő kis méretű, sött hátterű olajképén ilyen kifürkészhetetlen értelemmel, szorongató csillapíthatatlansággal az öregasszony. Nincs menekvés a tekintete elől; utánad fordul, kijön a képkeretből, és mögötted megy az otthonodba is. Egy másik olvasót a részletek gazdagsága; egy harmadikat az össze nem illőség ragadhat meg, a kép furcsa szürrealizmusa: öregség és felékítettség; dísz és fenyegetés... A részletek: prémgallér, régimódi kalapon fekete papírrózsa, asztalon támaszkodó jobb könyök - s ez már a környezet! az aprólékossághoz: a két egymásra helyezett kistányér. Ekkor gondolok arra, hogy nem mesterségesen dúsított, fel-izgalmasított a kép, inkább a tényleg-megálmodottság érzetét kelti. Mert mi néznivaló volna azon, 14
