Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 4. szám - Műmelléklet: Kovács Zoltán néhány alkotásának fotói
hogy az a süteménymorzsa nem egy, magában álló, hanem egy másikra helyezett kistányéron van, s hogy e „csendélet” (kopott, sivár, mindennapi anti-csendélet) mögött háromnegyedig (pont addig) telt vizespohár áll?! Az effajta kép olyan, mintha valaki leolvasna belső szemével egy élesre exponált képet az agyából. A már-már pozitivista (hiperrealista) részletek további sora a vénség és a felékesítettség ellentétéből adódó bizarr érzetet nyomósítja: gyöngysorok, karkötők, gyöngyös gyűrűk, rúzsozott száj. Nemcsak Brasch Izidor cipőkanala - ez a kép (rémkép-társaival együtt) ugyancsak kilép a kisregény írott világából: holt betűből képpé, megelevenedő, színes, körbejárható látvánnyá válik. Nem mozgó valósággá, mert kép ez, statikus látványegyüttes, ugyanakkor mégis élő. Az öregasszony szeme eleven, ha rezzenéstelen is - és fenyegető. Hajnóczy Péter kisregényének rémképei olyan „zárványok”, beékelődő testek a szövegen, melyek érzékletes és érzékies voltuk miatt leválnak az írott betűről, s látványként közénk lépnek. Radikális eklektika, erősen cizellált, dús és változatos szövegvilág jön így létre. Minden bekezdésben valami újra számíthatunk. Hajnóczy Péter egész életében kísérletezett. Vannak kritikusok, akik úgy látják, erejének kimerülését, alkoholbetegségének művészetébe való átszűrődését kell látni a vendégszövegek egyre nagyobb számú betörésében (A parancs), a mind erősebb tördeltségben (Aí), a szürreális-abszurd ötletek elharapózásában (A vese-szörp; Embólia kisasszony), de légióként az utolsó időszak magyarázhatatlannak tartott dráma-mániájában, melynek eredménye három, az értelmezhetetlenség határán álló töredék. De e hányatottság és zaklatottság jeleként foghatják fel ugyanők a korai „hosszúszövegeket” is (magam neveztem el így az 1970 táján írt és a hagyatékban maradt öt írást [A kút; A sas; A kavics; Keringő; A tűz], melyekről maga a szerző nem volt nagy véleménnyel). Mindezeket a specialitásokat én egy fáradhatatlan kísérletező kéznyomának tartom, és nagy érdeklődéssel olvasom. Ugyanezért találom tanulságosnak és továbbfoglalkozásra érdemesnek a Brasch-féle cipőkanálhoz hasonló szöveg-kinövéseket, Elkülönüléseket, ahol megszilárdul, materializálódik az írott szó. Az „abjekció” (Julia 'Rristeva kifejezése) testet ölt oly mértékig, hogy A herceg színpadára - ha vállalkozik rá majd valaki, hogy bemutassa -, be fog lebegni a vaskos, valódi orgonagyökér. Szerényebb párja a kéziratba is beragasztatott, mikor a szerző bevitte kéziratát az Új írás szerkesztőségébe... 15
