Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 4. szám - Műmelléklet: Kovács Zoltán néhány alkotásának fotói
józan, önkritikus szépítésnélküliséggel párosulva) mindvégig jelen van a Perzsia (s a Hajnóczy-életmű) lapjain. A legváltozatosabb módokon bukkan fel ez a látásmód, és ezer színt produkál. Hol így áll előttünk, egy rezignált bekezdészáró mondatban: „Remegő kézzel töltött magának egy pohár bort, felhajtotta, de semmiképp nem tudta megállapítani, hogyan került a bor és a szikvíz az íróasztalára. Ő maga ment volna le a borozóba és a közértbe, csak elfelejtette? Megtapogatta az üvegeket. Valóságosnak látszottak.”(351) A belső nézőpontú beszéd átoszcillál külsőbe, a függőbeszéd típusai váltogatódnak, akár a mondathosszúságok. Egy önmagát mindvégig kérlelhetetlenül figyelő, kontrolláló éles szem irányítja a narrációt. Pár sorral később az irónia megint más formát ölt: megszámlálhatóságba és konkrétságba bújik. A férfi leleményes: „Három üveg bort alkalmas helyre - a mosógépbe, a ruhásszekrénybe és a kamra legfelső polcainak egyikére helyezett, ahol, úgy vélte, Á. Nem találja meg őket.” (351) A rejtekhelyek már-már viccesnek tűnnek, bizonyára kitalálhatott volna a férfi biztonságosabb helyeket is (nem szoktak mosni? stb.), bár a lakás fullasztóan kicsiny lehet, ha nem is bérházi lakás - már csak az orgonabokrok miatt sem, melyekről többször hallunk. Épp ez, a rejtekhelyek nem rejtő, triviális volta hordoz itt fanyar komikumot: egy leépült elme ravaszkodása... Hány perc kell majd ennek a gyakorló betegápoló, szelíd Á.-nak, hogy megtalálja az üvegeket? Fokozatosan beáll, kimerevedik a szöveg ez után az ironikusnak, már-már komikusnak mondott rész után. Volt itt minden: tragikum, komikum, líra, epikum, embléma és történetmondás. Mostanra a szöveg megszilárdul, megdermed, kiürül. Feszültté válik, helyt adva a drámai fordulatnak: a férfi kénytelen-kelletlen, de felkészült a rémképek fogadására. „Jöhetnek a rémképek, gyújtott cigarettájára, de most már csakugyan félt tőlük” - a mondat visszautalást tartalmaz. A szöveg már korábban jelezte a rémképek közeledtét, s íme, a szorongva félt, de ismerős pillanat elkövetkezett. A férfi mintegy nekiveti hátát karosszéke támlájának, és várja a rohamot. Olyan ez a szánandóan gyenge, sokat szenvedett, meggyötört, mégis szimpátiánkat egyáltalán nem biztos, hogy bíró férfi, mint egy utolsó csatára készülő harcos. Várja az attakot kezébe szorított fegyverével, bár biztos az ütközet kimenetelében: veszíteni fog. De eszébe sem jut, hogy megadja magát, ugyanakkor a heroizmus is igen távol áll tőle. Fegyvere a tolla; azt szorítja magához írásra készen. Hátha „emberi formára” (József Attila) hozhat valamit lélekmélyének démonaiból! „Először egy prémgalléros, rezzenés nélküli tekintetű vénasszonyt látott, régimódi kalapján fekete papírrózsa; az asszony jobb könyökével egy asztalra támaszkodott, az asztalon két egymásra helyezett kistányér, a felső tányérban némi süteménymaradék. Egy háromnegyedig teli vizespohár állt a tányérok mögött. A vénasszony 13
