Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 4. szám - Műmelléklet: Kovács Zoltán néhány alkotásának fotói
ban, s egy alkalommal karddal vágta ki gróf Mercy Claudius tábornokot az ellenség gyűrűjéből. A hálás hadvezér, aki fél Tolna megyének birtokosa és betelepítője volt, nagyobb birtokkal akarta megajándékozni élete megmentőjét, de az önérzetes magyar huszár nem fogadta el, hanem csak egy házhelyet kért a Sió mentén. Itt vertek fészket a Sassok... A birtokszerző ős kardját a hálás utódok a borjádi kúria egyik szobájának falán őrizték, s annak történetét szívesen elmondták az odatévedő idegennek. Ez a rozsdamarta nemesi kard is ihlette Petőfi Sándort.”5 A helyzet azonban az, hogy a Sass család nemesítésének semmi nyoma nincs, s ez annál kevésbé volt lehetséges, mivel 1734-ben, Mercy Claudius Florimund halálakor Sass János még nem volt 24 éves, vagyis jogilag nagykorú, tehát nemessé tehető. Tőle tudjuk, hogy 1713. május 1-jén született, de ő mindezt szebben mondja el: „Lettem volt semmiből e semmi világra Ezerhétszáztizenharmadik tavaszra, Az első májusnak épen virradtára Anyám legelőször felveve karjára. Ottan egy ideig jót-rosszat nem tettem, Mert jobb és bal között választ nem tehettem, Hanem szüleimnek nagy gondot szerzettem, Örömét s bánatját egyaránt neveltem.”6 A huszárságáról szóló családi hagyományt maga is igazolja, s azt is, hogy valóban ifjan vitézkedhetett a marsallbotos tábornok mellett: „Még csak felényire ha felnevelkedtem, Már is híres Marsnak szolgájává lettem, Minden tudománynál azt jobban kedveltem, Paripa, fegyverben nagyon gyönyörködtem.”7 Valószínűnek tarthatjuk, hogy szeretett ura halálával nem hagyott fel a katonáskodással, hiszen dédunokája szerint Borjádon csak a XVIII. század második felében (1767-ben) telepedett le, „szűk körű mezei gazdálkodással s a világ hiúságának megvetése mellett Biblia olvasással és verselgetéssel tölté idejét”.8 A vitézi élethez szokott Sass János nehezen fogadta el sorsát, s ezért földi útja végén megírta: „Életem kezdete hiábavalóság, Közepe és vége mind egy nyomorúság, Melyet százszor előbb éré szomorúság, Mintsem egyszer jó kedv vagy pedig vigasság.”9 7
