Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)

2004 / 4. szám - Műmelléklet: Kovács Zoltán néhány alkotásának fotói

KÉSEI KÖLTŐAVATÓ EGY XVIII. SZÁZADI VERS ÜRÜGYÉN

Ha szűkebb hazánk, Tolna megye reformáció kori irodalmát tekintjük, méltán érezzük azt vezetőnek és korszakalkotónak. A tolnai protestáns iskola elköltözése után, a XVII. században Veresmarti Mihály bátai apátúr prózája már a Pázmány Péter mögötti másodvonalat mutatja, a XVIII. század viszont jószerivel semmi emlékezetre méltót nem hagyott e tájon. Ha a század első harmadában Szekszárdon született Gerő Györgyöt, a Keresztény Herkules fordítóját nem számítjuk, akkor a felvilágosodás koráig szinte még írónk sem akad. Vagy mégis? Ezt igyekszünk bebizonyítani egy szerencsésen fennmaradt költemény segítségével. A művet útbaigazító megjegyzésekkel Petőfi Sándor egykori padtársa, dr. Sass István közölte olyanként, ami „tán nem lesz érdektelen e lap olvasói előtt” - 1881-ben.1 A már ekkor három emberöltővel előbbi szöveg ismét feledésbe merült, s mostanáig nem keltette föl az utókor figyelmét, pedig mind szerzője, mind szövegösszefüggései megérdemelnék a behatóbb tanulmányozást.

„Borjádon lakozó érdemes Sass János úr”

A vers szerzője - áttételesen bár - eddig is jelen volt a magyar irodalom történetében. Kéry Gyula Petőfi Sándor 1845-ös borjádi tartózkodásáról és A magyar nemes című vers születéséről megírja a költő vitáját Kiss Lajos simontornyai főszolgabíróval: „Kiss szidta a népet, s folyton azt hangoztatta, hogy javítására és megfélemlítésére csak egy hasznos eszköz van és ez a deres. Petőfi ellenben a nép mellett és a deres ellen érvelt. Ebéd után a költő szobájába tért, hol a fogason függött az a Mária Terézia-korabeli kard, mellyel Sass János, a Sass-család őse egykoron vitézül harcolt a háborúban és az a régi buzogány, melyet gyakran forgatott kezében Petőfi is. Ekkor írta a A magyar nemes című költeményét, kigúnyolva a simontornyai járás öntelt és tétlen szolgabíráját: ”2 (Csupán további irodalmi vonatkozásként érdemes megemlítenünk Illyés Gyula megjegyzését: „Gyermekkorom egyik kedves ismerőse, e gőgös úr akkor már aggastyán sorban lévő fia volt; a térdnadrágban, micisapkában poroszkáló hosszú, csontos öregúrnak egyetlen családi büszkesége s kincse maradt: az, hogy e vers az ő nemzetségére íratott.”3 Illyés azonban téved, mert nemeskéri Kiss Lajos rokonságában fiumei kormányzót és ’48-as ezredest egyaránt találunk, de fia már költőnk születésekor több mint negyed százada örök álmát aludta, unokája ugyanekkor ötvenedik évében jár4 - tehát szintén nem aggastyán...)

Sass Jánost, akinek kardját a vers kezdő soraiban oly érzékletesen marja a rozsda, maga Petőfi, a nyomában járó Kéry Gyula, majd Illyés, s végül a sárszentlőrinci emlékek legalaposabb feltárója, Csepregi Béla is nemesnek hiszi: „Családi tradíciójuk szerint egyik ősük, Sass János, Mária Terézia huszára volt a poroszok elleni háború-6