Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)

2004 / 1. szám - Lajta Erika: Három tárcanovella

38

Új Dunatáj • 2004. március

Idegesen járkált az ormótlan stílbútoraink közti szűk térben. Jóformán fel se emelte a tekintetét: mintha csak a szőnyeg mintáit tanulmányozta volna.

Addig unszoltam, amíg sikerült rávennem, hogy meséljen nekem a torzszülöttekről. Megtudtam, hogy vannak olyan gyerekek, akiknek úszóhártya van a lábujjaik között, meg olyanok is, akik egy év alatt tíz évet öregszenek: nyolcesztendősen már ráncos bőrű, fogatlan aggastyánok!

A hermafroditákra különösen kíváncsi lettem: nyaggattam apámat, beszéljen még róluk. Fiú- vagy lánynevet viselnek az ilyen kétnemüek? Fiú- vagy lányruhában járnak? Ha megnőnek, férjhez mehetnek vagy megnősülhetnek?

Apám megint szidni kezdett, hogy nem nekem való dolgokkal foglalkozom, s én ebből rögtön rájöttem, hogy nem tud válaszolni a kérdéseimre.

Abbahagytam a szörnyszülöttekről való faggatózást. Inkább a halálról kérdeztem.- Hogy lehet az, hogy valaki halva születik, vagy rögtön a születése után meghal? Emlékszem, amikor a mamika meghalt, akkor azt mondtad, hogy azért halt meg, mert már öreg volt...- Őrület, hogy te milyen butaságokat kérdezel folyton! De ha már ilyesmiket kérdezel, akkor legalább anyukát kérdeznéd, és ne engem!- Ugyan már! Hiszen te sokkal okosabb vagy, mint anyuka... - doromboltam körül az apámat.

Édesapámon azonban ezúttal nem fogott a hízelgés: hajlíthatatlan volt. A szörnyszülöttekről még csak hajlandó volt társalogni, a halálról viszont nem.

Pedig engem a halál sokkal jobban érdekelt a szörnyszülötteknél. Arról már lekéstem, hogy szörnyszülött legyek, ellenben az egyáltalán nincs kizárva, hogy meghaljak.

Elég volt Daskó Attilára, a nemrégiben balesetben meghalt osztálytársamra gondolnom. Csöndes, szerény fiú volt. Ki hitte volna, hogy egyszer csak fogja magát, és meghal.

Esténként, miután anyám leoltotta az összes helyiségben a villanyt, és kihunyt minden fény, még az alig-alig világító, bordó huzatú éjjeli lámpánké is, a nappal biztonságának hirtelen vége szakadt - éjfeketévé sűrűsödtek, és egymásba kapaszkodtak az árnyak a szobámban. Mintha valami csak a sötétben otthonos, halk iszonyat ereszkedett volna alá beláthatatlan magasságból. Az én ágyam felé tartott. Irgalmatlanul, lankadatlanul font körbe engem, szorongatott fojtogató ölelésével.

Valamennyi kusza, megfogalmazhatatlan érzés, amely ilyenkor támadt bennem, felerősítette vagy néhány boldog másodpercre tompította a lelkemet betöltő rette-