Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 1. szám - Lajta Erika: Három tárcanovella
Lajta Erika • Három tárcanovella 39 netet: mindenáron igyekeztem elkerülni, hogy az ébrenlétből az ellenőrizhetetlen álomba süppedjek. Féltem, ha elszunnyadok, meghalok. Beleálmodom magam a halálba. Sejtettem, hogy megbosszulhatja magát, ha az édesanyámmal is megkísérelek beszélni a halálról, s a félelmeimről. Nem hiába tartottam ettől. Habár csak annyit kérdeztem meg tőle, hogy szerinte én mikor fogok meghalni, úgy döntött, elvisz a pszichológushoz. Világéletemben elnéző voltam a szüleim iránt. Beláttam, hogy egyetlen gyerekük lévén nem lehet annyi tapasztalatuk, hogy olyan nevelést biztosítsanak nekem, amely az igényeimnek maradéktalanul megfelel, de ezt a húzást - mert ez nem is lépés volt, hanem igenis húzás! -, szóval ezt a húzást, hogy anyám egy pszichológushoz vitt, hosszú idő kellett, hogy megbocsássam. Az első perctől heves ellenszenvet éreztem a pszichológusnő iránt. Alacsony termetű, rossz testtartású, legalább ötvenéves asszony volt. Szürkészöld szemében, amely alighogy eléje kerültem, máris szemérmetlenül felmért, bosszantó okosság tükröződött. Ha gyerekekről van szó, vonzódom az élénk észjárásúakhoz, merész tekintetűekhez, a felnőttek esetében viszont az ilyesmit komoly jellemhibának tekintem. Számíthatok-e náluk másra, mint türelmetlenségre, epés kifakadásokra és hatalomvágyra? Fölényét a pszichológusnő azzal is hangsúlyozta, hogy az orvosokéhoz hasonló fehér köpenyben volt. Lassan, énekelve beszélt, nyilván nálam kisebb vagy feneketlenül buta gyerekekhez szokott. Nevetséges volt, ahogy azon törte magát, hogy a bizalmamba férkőzzön, kifürkéssze a gondolataimat. Anyám a szövetségesének tekintette. Én az ellenségemnek. Sőt ami még súlyosabb: olyan ellenségemnek, akit a tulajdon anyám uszított rám. Tudtam, hogy egyetlen mód van rá, hogy megszabaduljak tőle: az, hogy soha többé ne beszéljek a szüleimmel az engem igazán foglalkoztató kérdésekről. Vonatkozzanak azok az életre. Vagy a halálra. És ha a pszichológusnő provokál, a sok-sok figyelemelaltató, ártatlan kérdés közé becsempész egy olyat, amely az elmúlással kapcsolatos, adnom kell a közömböst, akit ez a kérdés egyáltalán nem érdekel. Mindig mindenütt úgy kell viselkednem, mintha a halál nem létezne, vagy legalábbis olyasmi lenne, ami bárki mással megeshet ugyan, ám velem semmiképp. Életigenlőnek, haláltagadónak kell lennem! - mert ez dívik az egészséges emberek között, és ha én kételkedni és bizonytalankodni merek, hamarosan azon kaphatom magamat, hogy kirekesztettek az egészségesek közül.
