Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 1. szám - Csernák Árpád - Gerencsér Zsolt: Sztrájk
Csernák Árpád - Gerencsér Zsolt • A sztrájk 23 Azt hiszem, Judittal együtt jó, de legalábbis tűrhető szülők voltunk. Szeretetünket és aggodalmainkat igyekeztünk kordában tartani. Győző nem is lett elkényeztetett gyerek. Gyermek- és kamaszkorát megúszta nagyobb betegségek nélkül, még soha nem törött el semmije... Talán másodikos gimista volt, amikor észrevettem, hogy pár soros kis szövegek sorakoznak a könyvei, füzetei végén. Nem versek voltak, inkább amolyan Örkényi egypercesek. Firtatásomra egy sűrűn teleírt kockás füzetet húzott elő a szekrénye mélyéről. Első pillanatban láttam, hogy nem hiba nélküli, de tehetségről tanúskodó alkotások azok. Biztattam Győzőt, és ő keményen dolgozott. Javította, csiszolta szekrény aljába rejtett műveit... Talán akkor követtem el a hibát, amikor rávettem, hogy néhány írását csokorba szedve, küldje el azokat az egyik folyóiratnak. A válasz nem sokáig váratott magára: Győző írásait elfogadták, és hamarosan egy másik folyóirathoz küldött csomagot. Itt viszont visszautasították, sajnos nem éppen a legszelídebb hangnemben. Győző elkeseredett. Hiába vigasztaltam, hitét vesztette... Később volt még egy-két publikációja, de Győző talán azóta sem ír. Pedig, ha valaki nekem szegezné a kérdést: szeretném-e, ha a fiamból író lenne?, minden teketória nélkül rávágnám: igen, szeretném. Megbecsült, köztiszteletben álló ember... De vane ma, ebben az országban ilyen író, egyáltalán: ilyen ember? Abszurd helyzet, hogy minél jobban csökkennek a helységek közötti távolságok, annál inkább eltávolodunk egymástól. Különösen a fővárosban érezni ezt... Nemrég megálltam egy zebránál, ahol villanyrendőr irányította a forgalmat. Rajtam kívül csak egy fiatal lány várakozott az átkelésre. Ahogy megálltam az útpadkán, a lány hátrafordult, és arrébb ment néhány lépéssel, pedig addig is volt köztünk legalább két méter!... Tekintetem a kertről újra az asztalomra téved. A Wathay-kézirathoz már legalább egy hete hozzá se nyúltam. Időm lenne rá, kedvem nincs. Kedv, de nevezhetjük másnak is: ihlet, nyugalom, elszántság, kegyelmi állapot... Enélkül én sohasem dolgoztam. Sohasem voltam a munka robotosa, sohasem voltam vérbeli profi. Ahhoz, hogy dolgozni tudjak, elsősorban jól kell éreznem magam. Mindegy, hogy mi a téma, vagy a prózai műfaj: fásult, depresszív állapotban képtelen vagyok írni. Az utóbbi években egyre többször és hosszabb időre éreztem a gátló fásultságot. Azt a különös, egyben undorító érzést, szorítást, ami a gyomorszáj környékéről indul el, szép komótosan birtokba keríti a mellkast, a torokban már lüktet, és mire az agyba ér, kattog, kolompol veszettül: Minek?, Minek?... Emlékek egy néhai ligetről című novelláskötetemet, amelyért a József Attila-díjat kaptam, hat éven át írtam, gyűjtögettem, szerkesztgettem. Az utána következő könyv is legalább két évig készült, közben dolgoztam persze máson is, de már évek óta csak töredékeket gyártok... Nem líraian csiszolt kavicsokat, amelyekkel érdemes lenne „bombázni” az olvasóközönséget, hanem törmeléket; horda
