Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 1. szám - Csernák Árpád - Gerencsér Zsolt: Sztrájk
22 Új Dunatáj • 2004. március időnkénti lassulást, lendületvesztést, hogy annál jobban érvényesüljön az írás végére felfokozott feszültség. A regény még türelmesebb. Burjánzó oldalhajtásokat növeszt, állóképekbe sűríti a mondanivalót, szinte együtt él, mozog az olvasóval... elmosódik a határ az író által alkotott személyek, történések, meg az olvasó és annak világa között... a lélegzet ritmusára fordulnak a lapok, zizegve egymásra csusszannak, és a kibontakozó sorokban már nem csak a költött szereplők léteznek, benne lüktet az olvasó további sorsa is... De hagyjuk az egészet! Fölösleges itt elemezgetnem a munkánkat, éppen most, amikor sztrájkra készülünk. De valóban be is tartjuk? Vagy csak mi? És a másik „brancs” éppen ebből húz hasznot? Igaza van Juditnak: vannak dolgok, amiket mi, magyar írók sohasem fogunk megtanulni. Emlékszem az egyik könyvheti fogadásra, amikor Varsányi, salátástállal a kezében, visszaköszönés helyett azt lökte a képembe: Nehogy azt hidd, hogy ti utáltok minket; mi utálunk titeket. Annyira megdöbbentem, hogy még szájon se tudtam vágni. Nem értettem: miről beszél ez? Kik azok a mi? És kik azok a ti? Varsányi! Hej, de szép neve van! A hátsó kert veteményes. Van itt mindenféle zöldség meg néhány gyümölcsfa. A beteg, korhadt almafát néhány héttel ezelőtt vágtam ki. Ágaitól megfosztott törzse még mindig a salátaágyás mögött hever... Már tavalyelőtt látszott, hogy többé nem fog teremni, de nem tudtam rászánni magam, hogy elpusztítsam. Gyönyörű, hatalmas, hófehér virágai voltak. Virághullás után hamar ellepte valami keshedtség, de a lombja akkor is zöld maradt, csak gyümölcsei lettek mindinkább töppedtek. Vén törzsén a kéreg télen is barnállott, mint valami torony, makacsul hirdette: elmúlik a hó, elmúlik a fagy... Az idei tavasz beköszöntét még megérte, de tudtam, láttam rajta, hogy megelégelte már az évről évre visszatérő küzdelmet a kor és a betegség ellen. Szinte hallottam éjszakánként, amint ágait kitárva sóhajtozott... Egy reggel fogtam a fejszét, az ásót, és véget vetettem almafám szenvedésének. Törzsét, amennyire csak tudtam, alul vágtam át; kiszedtem földbe mélyedt tönkjét is. Mire mindezzel végeztem, folyt rólam a víz, és nyeltem a könnyem... Almafám helyén most nagy űr tátong. Átlátni a szomszéd telekre, melynek végében egy mindenféle hulladékokból összetákolt kunyhó áll. Évekbe fog telni, mire a környező gyümölcsfák lombja kitelik, és a viskó látványát elfedi előlem... A hórihorgas diófát még nagyapám ültette. Ölnyi vastag derekán ezernyi ránc ragyog. Szemlátomást uralja a kertet, szélnek, fagynak nevetve ellenáll. Termékeny, értékes fajta. „Banyadió!” - szokta mondogatni anyám a féltenyérnyi diószemek láttán. Van egy másik diófánk is, annak meg olyan puha héjú a gyümölcse, hogy még Győző is egyedül eszegette kiskorában. Csak arra kellett vigyáznunk, nehogy bekapjon egyegy darabka héjat, az omlós dióbél mellé...
