Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)

2004 / 1. szám - Csernák Árpád - Gerencsér Zsolt: Sztrájk

Csernák Árpád - Gerencsér Zsolt • A sztrájk

21- ideáljuk. Győző is, Noémi is beleszületett a készbe, s ettől, mintha kissé talajtalanná váltak volna. Pedig nekik megvolt az épkézláb, gondos családi hátterük...- Mi történt az írószövetségben? - dugja ki barna arcát Judit a konyha boltíve alól. - Az előbb hallottam a rádióból, hogy a te felszólalásod nyomán heves vita alakult. Meg valami sztrájkot is emlegettek. Kik sztrájkolnak? És mi köze mindehhez az- írószövetségnek?

Elmeséltem töviről hegyire a Bajza utcában történteket. Judit hüledezett.- Ha tudtam volna, hogy ilyesmire készülsz, lebeszéllek róla!- Most már mindegy! Bánom is, nem is... Játéknak indult az egész... Nem baj, legalább egy jót beszélgettünk hazafelé a vonaton Ádámmal... Hihetetlen, hogy milyen aranytartalékok vannak ebben az emberben... Hátborzongató! Egy írónak: kincs, egy átlagembernek: veszély... Ennyi élményanyaggal, ilyen színes és bonyolult lelkivilággal én már Nobel-díjas lennék...- Ugyan, fiacskám!... Egy magyar író? Te is untig elég bonyolult vagy... nem ezen múlik... lobbyzás, diplomácia, hogy az egyik brancsbeli felfújja, piedesztálra állítsa a másikat!... Ti ehhez sohasem fogtok érteni. Weöres, Déry, Márai sem lett Nobel-díjas- mondta Judit, miközben valamit kevergetett egy piros virágos lábasban. Igaza van, gondoltam, már megint igaza van... Nem szóltam semmit, csak néztem, aztán odamentem hozzá és egy puszit nyomtam a főzéstől kimelegedett csupasz nyakára.

Judit dohogva látott neki a terítésnek, de nekem elment a kedvem az evéstől. Fölmentem parányi szobámba, és leültem az ablak elé. Az asztalon egy megkezdett írás néhány kéziratoldala feküdt. Régóta dédelgetett tervem, Wathay Ferencről szóló történelmi regényemé. Hosszú évek óta hordom-cipelem magamban ennek a történetnek a morzsáit; magamban szeretettel figyelgetem a megírni szándékozott szereplők sorsának, karakterének alakulását, de valahogy még mindig nem tudott egyetlen regényfolyammá összeállni bennem... Én az írással - már amikor írok, vagy próbáltam írni, mert azért valaha többet, és majdhogynem folyamatosan írtam - nem úgy vagyok, mint például Ádám - aki egyébként mostanában szintén nem ír -, szóval Ádamnak elég egy felsejlő gondolat, hogy nekiüljön, és - hozzám képest - ripsz-ropsz, már meg is írja a kész művet. Nem valamelyik változatát, döcögő, nyers előképét, hanem szinte kapásból a javíthatatlanul jónak tűnő egészet... Nyilvánvaló persze, hogy verset egészen más módon ír az ember, mint prózát. A vers rövid, szikár opus, keménynek kell lennie, akár a kőnek, hogy ha elolvastad, lenyomata ott maradjon a tudatodban. Ha már egy sora, vagy akárcsak egyetlen szava, szótagja, nem a legmegfelelőbb, oda a vers. Lendülete megtörik, mondanivalója elszakad, csak kavicszörgés marad utána... A próza lazább szerkezetű, képlékenyebb anyag. Eltűri, talán meg is követeli az