Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 2. szám - Nédli Balázs: Rudolf Nissen: Egy sebész emlékei
Nédli Balázs • Rudolf Nissen: Egy sebész emlékei 71 Nédli Balázs RUDOLF NISSEN: EGY SEBÉSZ EMLÉKEI Klopstock Róbert, a dombóvári származású sebészorvos, aki az 1930-as években Berlinben dolgozott Ferdinand Sauerbruch1 klinikáján, 1937. április végén ajánlotta Babits Mihálynak, hogy Rudolf Nissent, Sauerbruch volt „jobbkezét” kérjék fel a költő küszöbön álló gégeműtétjének végrehajtására.2 A műtétre 1938. február 10-én került sor. Nissen 1896. szeptember 9-én született Neissében, Sziléziában, a mai Lengyelország területén. A család zsidó származású, de vallásukat nem gyakorolták. Apja szintén sebész volt, de fiatal korában kutatással, bakteriológiával is foglakozott Robert Koch asszisztenseként. Nem sokkal fia születése előtt lett a neissei kórház főorvosa. Családjával a klinika első emeletén laktak, így Rudolf Nissen gyermekkorától fogva szinte egész életét betegek és orvosok között töltötte. Alap- és középfokú tanulmányait a helyi iskolákban végezte, mindig kitűnő eredménnyel, az apai kényszer hatására mindig kicsit kortársai előtt járva. 1913- ban érettségizett a neissei humán gimnáziumban, a következő évben megkezdte orvosi tanulmányait Breslauban. 1914-től 1918-ig katonai alorvosként, majd katonai segédorvosként szolgált az első világháborúban. Nagy szükség volt az orvosokra, ezért az orvostanhallgatók, akik túljutottak a harmadik szemeszteren, idő előtt letehették az első szigorlatot, és a gyakorlatban folytathatták „tanulmányaikat”. A fronton minden szempontból embertelen viszonyok uralkodtak. Nőgyógyászok, fül-orr-gégészek kényszerültek sebészi szerepbe; a képzett, gyakorlott sebészek, akiknek tanáccsal kellett volna ellátniuk a fiatalokat, sok esetben csak az érdekes eseteket látták a sebesültekben; Nissen visszaemlékezése szerint inkább csak az érdeklődési területüknek megfelelő betegeket látogatták és vették kézbe, mintsem gyógyítottak. A háború vége felé megsebesült, egy kölni kórház betege lett. A „háborús sebész” ténykedése neki is majdnem az életébe került. Mellkasának jobb oldalán vérömleny keletkezett, a vért a sebész minden második nap szorgalmasan leszívta. Az ömleny természetesen hamar kiújult, és életét csak az mentette meg, hogy a vizit idejére az egyik nővér mindig elbújtatta a fürdőben. Nagyjából a tizedik nap éjszakáján megmentője röntgenre vitte, ahol a főnővérrel összejátszva olyan felvételt készítettek mellkasáról, amelyen alig látszott a folyadék. A következő napon már nem kellett elkerülnie a vizitet, az őt kezelő orvos büszkén mutatta be „eljárásának” eredményét asszisztenseinek.3
