Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 2. szám - Mészáros Sándor: Utazások száz dollárral
40 Új Dunatáj • 2004. JÚNIUS Honnan hoztad ezt a báró spoyleros Ladát?, kérdezte röhögve az Öregtó partján Feri, a dekonpápa, aki - rövid német, empirikus kitérő után - a hatvanas évek rockandrollját keverte a kilencvenes évek Derridájával és némi Unicummal. Ó, szent disszemináció és regiszterkeverés!, így osztott áldást hívei körében, de tőlem soha nem felejtette el megkérdezni, bárhol és bármikor találkoztunk: megvan-e még a spoyleres Lada? Van egy bizonyos típusú röhögés, ami a Zaporozsec-duda és a lónyerítés alkalmi nászából született, és ez csodatévő erejű, a halottakat is felkölti álmaiból, vagy legalábbis engem eddig minden testhelyzetben megvigasztalt. Ezzel a csodatévő röhögéssel szerelte le a radikális eklektika híveit, akik Kádár halála napján disznótort akartak rendezni a táborban. „Otthon dekonstruálj, bazmeg!”, mondta az ifjú radikálisok elszánt követének és szelíden elmosolyodott. Ha nem tévedek, ekkor voltam életemben először és nyíltan rohadt komcsi. [„Neki ő is imponált? A Jani bácsi? Ez a muszkavezető, aljas róka, ez a kisstílű áruló, aki a hokedliről ette a grízestésztát? Ez volt benne az emberi?! De hát halott, halottak!] Nem volt valami patyolat-érzés, ahogy később a Marathonban Sárbogárdi Jolán összegezte a dolgokat, mert valójában ő szerelte le a radikális disznótorosokat, noha ezt a tiszte szerint a dekonpápának kellett volna, de ehhez a nők jobban értenek, leültetni a békétlenkedő, ostoba vagy sírós férfiakat. Engem a síró férfiak látványa többnyire zavarba hoz és tövig meghat, erre akkor jöttem rá, amikor elsírta magát, már nem a Marathonban, hanem a cigánydiszkó délutáni teraszán, amit csak két év múlva gyújtottak fel, a rohadt dakotadiszkót. Nézte a főben játszó gyerekeket, majd váratlanul felnézett a kisfröccséből egy hosszú történet lehetséges végpontján. Elhiszem-e, kérdezte, elhiszem-e neki, hogy bármelyik kötetét odaadná ezért, és a fejével a futkározó gyerekek felé intett. El, mondtam neki, de nem mertem felnézni, mert féltem, hogy én is elsírom magam, de ez már aránytalan lett volna, hiszen két férfi közül az egyiknek tartania kell magát. Ez a helyes arány, mondta egy halott barátom, aki szintén elég érzelmes lélek volt. „És ez volna a gyöngeség. Ez ami onnan kiszakít, azt nézni, ami kiszakítja, ösztönös urak, operai valóság, egy család, viselet, az a nehéz én, belül, belőlem, épp mint én, éppen úgy, ott kinn azok, azt elviselni.” A lírarovat ma nem üzemel. Kék hold. „De ez is azt bizonyítja, hogy minden, ami egyszerű, meghalad bennünket. Mi a kék, és mit gondolunk a kékről? Ugyanez a nehézség a halállal. A halálról és a színekről nem tudunk mit mondani.” „A kék, hát az egy elég giccses szín. Az a szín, amivel nem tudok betelni.”
