Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 2. szám - Mészáros Sándor: Utazások száz dollárral
34 Új Dunatáj • 2004. június féltem utoljára, ha jól emlékszem, jórészt akkor is a pénz miatt, visszafelé már nem. Vagy legalábbis nem nagyon. A diktatúra azért diktatúra, hard és félpuha változatban egyaránt, úgy van kitalálva és összegányolva, vagyis úgy működik, ameddig össze nem dől, hogy az csak önmagában és belülről érthető, utána pedig már nem érdekes, ez a sivár titka. Kívülről és utána már nem, ebben áll a nagy titok, valami ilyesmit gondoltam a határ után. És ezt próbáltam Rómában elmagyarázni Albertónak, de hát reménytelen, igazából magam sem értem. A telefon után [tehát mégis a határ után?] viszont annyira lényegtelennek tűnt ez a félelem-história. Meg egy idő után nem fontos, elmúlik, valahogy eltűnik belőlem, csak homályos érzések maradnak. Az öcsém elrakta a pénzt, azt csak bízzam rá. „Mutasd, életemben nem láttam még ennyi dollárt!” Még nem volt a kezembe ennyi pénz, kézbevettem, hatalmas köteg, jó ropogósak. „In God we trust.” Furcsa tapintás, finom redők, nem zsíros - zavarbaejtő volt az egészet, az új, ropogós százdollárosokat kézbevenni. „De hát ez csak pénz, egy valag pénz.” El innen, el! Kifelé derűsnek tűnt minden. Derűs tájak sztaniolpapírból, amiből egyébként sem láttunk semmit, repesztettünk a pályán. Felfelé a civilizációs lejtőn, száztízzel a Trabanttal! Bár Németországban, a jobbik felében, nincs autó. Volt, de momentán nincs. Kifogyott, nem lehet kapni, egyszerűen nincs. Még Ausztriában úgy-ahogy lenne még egy-kettő, pontosabban és mindösszesen, két, azaz kettő darab, de itt túl drága, különben is „miért vennék ezeknél a szarrágó osztrákoknál német autót, amikor a németeknél sokkal olcsóbb, ez csak logikus”. Ezért logikusan nem nézzük meg a németeket, sem országot, sem a tájat, sem az embereket, sem a sznob múzeumokat, sem a városokat - pedig utoljára láthatnánk mindezt külön, szépen szétválasztva de erről akkor fogalmunk sincs, honnan is lenne, mi csak a sztrádákat néztük, meg az autószalonokat, az autókereskedéseket, az autóvásárokat, a nagybani piacokat és a zugárusokat - igaz, ez is az ország, az igazi német valóság része. [„A partikularitásból próbálj a nembeliség szintjére emelkedni!” Jaj, egy női mondat ezerkilencszázhetven kilencből, de ezt talán júliusban mondhatta.] De nincs semmi, még véletlenül sincs, éppen kifosztották előttünk az egész országot, mi már későn jöttünk, megkésett kalandozók: az NSZK üres! Csak Mercedes és BMW és Audi és háj és remek sztrádák, a lehető legjobb Ringek. A működés, ahogy működik minden, ezzel bizonyos távlatból, nem lehet betelni. És Köln belvárosa, séta másfél órán át, a dóm oldalnézetből, ezt talán láttam. Majd a hosszú gyaloglás a hídon át, az is jó volt. És tíz deka Gouda-sajt a Kaiser s-ből, de az meg holland, a sajt. A parkolóban mindjárt megettem az egészet, papírból. A sajtpapírt előbb eldobtam, majd felszedtem és bedobtam az erre a célra rendszeresített kukába. Fel Belgiumra!
