Új Dunatáj, 2004 (9. évfolyam, 1-4. szám)
2004 / 2. szám - Mészáros Sándor: Utazások száz dollárral
Mészáros Sándor • Utazások száz dollárral 33 Hol vettem ezt a príma spoyleres Ladát?, kérdezte egy vörös fejű, szolidan másnapos férfi, akinek ugyanolyan sebhelyes arca, A1 Caponé-s öltönye és aktatáskája volt, mint az egyik professzornak, aki szerint nem érdemes családi osztályharcot kezdeményezni, ez az egyetlen bölcs dolog, amit tehettek, fiaim!, és aki egy éles egyetemi vitát azzal zárt le, hogy a rektorra, úgymond, még a malacát sem bízná! [,,A félrenyelt, cigányútra ment plebejusság?”] És ez a bátor kijelentés akkoriban hogy’ imponált nekünk, odamondogatni a malacos rektornak, mégis mintegy elnézték neki, akkora tekintélye volt, ráadásul piros cascós, így talán könnyebben nézték el, az elgalappírozást. Mert ez volt az elgaloppírozás-téma, a kedély radikalizmusa, szakszó, ahogy egy szakembertől megtudtam később. [„És vigyázzak a számra, nehogy elgaloppírozzam magam, vegyem már észre, kik közé keveredtem!”] Ez az ismeretlen férfi is kissé elgaloppírozta magát, mert rövid szemlélődés után háromszázezret ajánlott a Ladáért, annyit neki gondolkodás nélkül megér. Csak áruljam el, mennyi volt. Nem árulja el a sógorának és nem alkudozik, mert egyszerűen nem szeret alkudni, háromszázezer és kész. Ez a végső ár. Nem eladó. Addig is elmond egy viccet, amíg meggondolom magam. „Tudom-e, hogy’ várták haza Grósz Károlyt Amerikából? Nem. Hát, mint Bartókot. Koporsóban.” Egy vicc, egy félrészeg tekintet, utasellátós szendvicsek, Balaton-szelet, pocsék kávé, és máris visszazökkenek?! Halk kattanás. Felgyűlik a gyűlölet, mint a genny. [„Kik közé keveredtem?! Csencselők, gyáva professzorok, lyuksógorok, spiclik, lucciai hízelgők, lezakózott népi káderek, félresiklott kántortanítók, jóindulatú és korrupt vámosok, sunyi lapszerkesztők, leendő áfacsaló, bété beltagok, volt-ávós könyvkiadók, vanília-illatú lukácsista lányok, valutaüzérek, besúgó portásnők és költők, megvert és hallgató apák, feljelentő szeminaristák, pártközpontba avanzsált humanisták, nyomuló, szerencsétlen erdélyi menekültek, szochazás getmák, piros cascós túlélők! Hogy gyűlölöm őket, ások gyáva szart! Egy rakás szerencsétlenség az egész!” De szép, progresszív ária!] És a szagok, az elviselhetetlen szagok a budiban. Mindenesetre, ha netán meggondolnám magam, Nagy Jóskát keressem a főúttól balra, a második utcában! Ott van egy vegyesbolt, ott kell lefordulni. Otthagyom, nem érdekel az egész. Túl komor tekintet, savanyújóskás arc a visszapillantó-tükörben: „ez a mosoly az arcodon debilitás vagy harcmodor?” Azt mondja Emil, itt mindenki félreismert Jóbnak hiszi magát. Persze, persze. „Az ilyen evangéliumi maximák jót tesznek az emésztésnek, nem igaz?” Azután valamiért megnyugodtam, már nem emlékszem pontosan, miért. Miért ne. [„Por seggibe, jön más helyibe??” - Nem, ez végképp túlzás és ízléstelenség!] De hát nem is féltem, valójában túlzók, hajlamos vagyok eltúlozni az dolgokat, ez az igazság. Kifelé féltem, a határ előtt igen, talán akkor
