Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)
2003 / 4. szám - Tóth Máté: Gino Sirola magyar antológiái a Babits levelezés tükrében
sorát alkotó (ahol Próteusz őrzi néma nyáját) vonatkozó névmással bevezetett minőségjelzős mellékmondat nyelvtanilag és tartalmilag is az oktávabeli főmondatra utal vissza, az abban megkezdett gondolatot (a megmenekülés körülményeire utalást) folytatja, árnyalja és egyben lezárja. A lexika szintjén is szembetűnő ez kapcsolódás az előző versszakokhoz. Újabb mitológiai szereplő lép a színre a „tengeri öreg”, Próteusz alakjában, aki Néreuszhoz hasonlóan a tenger titokzatos mélységeiben lakik, és gyors és sokszoros alakváltozásaival igyekszik kisiklani az őt jóslatra kényszerítő emberek markából. A vén tengeristen az isteni mindentudás és változékonyság megtestesítője, mert a víznek, melynek istene, nincs állandó alakja, minden mederhez alkalmazkodik, és szeszélyes alakot ölt, amikor kiönt. A mitológia szerint délben mindig kijön a vízből, elégedetten legelteti szemét nyáján (kövér fókáin), megszámolja őket, aztán lefekszik és elalszik, mint a pásztor a juhok között. Erre a mitológiai képre asszociálhatott a költő, amikor versében az agg tengeristent „néma nyáját” őrző pásztorként jeleníti meg. A karám, az őriz, a nyáj szavak áttételesen a klasszikus pásztoridill hangulatát sugallják. Milyen messzire jutott már (hangulatilag is) a teremtő költői képzelet a kiinduló vershelyzet drámai szituációjától! Valóban logikai, szemléleti határhoz érkeztünk. A költemény elbeszélő, történetmondó jellege helyett a lírai én új helyzetét, a fémművesség istenének tevékenységét és alkotásait bemutató, leíró mozzanatokban bővelkedő sorok következnek. A 10. sort nyitó kapcsolatos s kötőszó és a hol vonatkozói névmás kombinációja a történetmondás anaforikus kötőelemeként kapcsolja az előzményekhez az új részt. A Héphaisztosz-Babits-párhuzamban érezhetően felerősödik a személyes vonatkozású jelentéssík. A szonett emelkedő ívű, két síkon mozgó gondolatmenetének súlypontjai eltolódnak a külső eseményismertetésről a menedéket jelentő (művészi) alkotómunka rajza felé. A szonett áttételes beszédszituációjában központi szerepű látomás következik, mely a külvilág által veszélyeztetett személyiség alkotómunkába való menekülését és a művészi tevékenységben való kiteljesedését hivatott bemutatni: s hol a zöld éjben lángom lett a lámpa, ott készítettem kezem sok csodáját, gyöngyvirág-függőt s csattot, görbe láncra A szavak és szószerkezetek elsődleges jelentésszintjükön a kovácsisten műhelyének hangulatát idézik, és a héphaisztoszi fémművesség csodás produktumait sorolják. A képek másodlagos jelentésükben viszont a költői alkotófolyamat titokzatos, műremekeket teremtő jellegére utalnak. Az alkotás idejét, az éjszakát zöldnek nevezi, melyet a kontextusbeli tenger színe éppúgy valószínűsíthet, mint esetleg az íróasztali lámpaburán át zöldesen áttetsző fény. A zöld éj sejtelmes hangulatát a „lángom lett a lámpa” predikatív szókapcsolat lágy / mássalhangzóra épülő alliterációja kellemes zenei hatással egészíti ki. A szókapcsolat tömörítő erejével és lírai intenzitásával az 8
