Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)

2003 / 4. szám - Tóth Máté: Gino Sirola magyar antológiái a Babits levelezés tükrében

alkotóműhely sötétjét tovaűző külső fényforrásra éppúgy utal, mint arra a belső tűzre, lángra, lelki inspirációra, mely a költészet örök ihlető forrása. A köztudottan késő éjjelig lámpa mellett dolgozó költő nagy mesterségbeli tudásról tanúskodó alkotói módszerére és aprólékos műgonddal készült alkotásaira ismerünk rá a 11. és 12. sor metonimikus szóképében. A „készítettem kezem sok csodáját" mondat hihetetlen tömörséggel sűríti magába a kézműves és költői-művészi alkotás közös jellemzőit: a nagy mesterségbeli tudást, a finom (manuális) érzéket. A határozatlan számnévi jelzős szerkezetet a negyedik versszak első sorában további két részletező, értelmező szerepű főnév követi {gyöngyvirág-függőt és csattot), melyek a jellemzett mesteri munkák dekorativitását és szépségét domborítják ki, akárcsak a nominális szócsoporthoz lazán hozzátoldott, jelzővel ellátott határozó (görbe láncra). Figyelemre méltó tudatosságot igazol, hogy ez a művészi alkotófolyamatot jellemző, leíró részlet a szextetten belül centrális helyzetű. Stílusa nominális, az egyetlen igei állítmányhoz (készítettem) - valóban stílusosan - láncszerűen kapcsolódnak a dekorativitás fogalomkörébe tartozó tárgyakat megnevező névszók (függő, csat, lánc), melyek közül külön is ki kell emelni azt háromszorosan összetett főnevet (gyöngyvirág-függő), amely a viszonylag egyszerű nyelvezetű 14 sornyi szövegnek a jelzők mellett a legékesebb dísze. Egy megjegyzés erejéig érdemes a kapcsolatos mellérendelés másik tagjánál is megállnunk. A csattot szóalakban az intervokális helyzetű t mássalhangzót Babits megnyújtja, ill. megkettőzi. Ez költői nyelvének egyik tipikus hangtani jellegzetessége, olyan dunántúli nyelvjárási sajátság, mellyel többnyire ritmikai okból él a költő.

Részösszegzésként kimondhatjuk: az aprólékos műgonddal alkotó és ihletett lélekből teremtő fiatal Babits számára a művészet menedék a világ elől, olyan „elefántcsonttorony”, mely személyes tehetsége kibontakoztatásának, szellemi kiteljesedésének és önmegvalósításának küzdelmes terepe.

Az eddig felvázolt művészi önportré a szonettet lezáró két sorral válik teljessé. A 13. és 14. sor összegző, szintetizáló jellegű. Szoros összetartozásukat zeneileg az is jelzi, hogy az eddigi keresztrímeket az utolsó két sor végén páros rím, illetve tiszta rím váltja fel (köröttem, fölöttem), az azonos véghangzással formailag is lezárva a költeményt. A fogarasi magányban alkotó művész léthelyzetét a könyvek, a szellem világába zárkózás, a világtól való elszigetelődés jellemzik. A világtól, élettől elzárt alkotói lét, a számkivetettség gyötrő élményére Babits így emlékszik vissza Fogaras című esszéjében: „Otthon a könyvekbe temetkeztem, s mint valóságos időmilliomos, megtanultam görögül. Korán alkonyodott; az asztalomon kitárt Homéroszra lila árnyat vetett a Balkán havasainak visszfénye (...) Néha oly hideg volt, hogy a korcsolya sem csábított. Egyszer defektet kapott a városi villanytelep dinamója s egy hónapig tartott, míg a gépet Pestről pótolhatták. Ebben a hónapban gyertya mellett ültünk. A küküllei még sűrűbben ürült, a vaskályha vérvörösre izzott, a gyertyák lobogtak és füstöltek. A kaszinó kártyaszobájában vén és dúsgazdag örmény kereskedők vi9