Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)
2003 / 4. szám - Tóth Máté: Gino Sirola magyar antológiái a Babits levelezés tükrében
helyzetben, a 2. és 3. sort elfoglalva helyezkednek el. Ezt a mesteri fogást csak tetézi a szonettforma kötöttségeihez igazodó szimmetrikus szerkesztés, mely a közbülső sorokat alkotó értelmezős szószerkezetek teljes párhuzamosságát hozza létre, ám azt enyhén árnyalja is az azonosító tagok jelentései között feszülő ellentéttel: Eurynomé, az óceáni lányka s Thetisz, az ezüstlábú asszonyisten. Az alanyos szószerkezetek szintaktikai folytatásaként az oktávát az alábbi sor zárja: bevitték a zöld, márványos karámba (ti. a testem). Ebben a sorban is figyelmet érdemel a művészi következetesség. A kötött formájú, egyszerű nyelvezetű versszakok valóságos dísze a jelző. A versszak (és gyakorlatilag a teljes szonett) minden sorában találunk jelzőket, vagy az alaptag előtt álló vagy az azt követő helyzetben. A versszakban a tökéletes szimmetriának újabb bizonyítéka az, hogy a szintagák szintjén teljes párhuzamosságot mutatató 2. és 3. sort, a versszakot alkotó mondat halmozott alanyait, olyan sorok fogják közre, amelyekben azonos mondattani helyzetben két-két jelzővel ellátott szószerkezet szerepel. A második versszak így a szonett egyik legsikerültebb kompozíciójú egysége. Egyetlen mondat, melynek halmozott alanyai centrális helyzetben a 2. és 3. sorban párhuzamosságot mutatva helyezkednek el. Az 1. és 4. sorban pedig további két-két, a mondat szintjén álló mondatrész: az elsőben egy helyhatározó {ott) és egy jelzőkkel bővített ragtalan tárgy {meddő habtól ázott csonka testem), a negyedikben pedig az igei állítmány {bevitték) és ugyancsak két, a kontextusbeli tenger színére asszociáló jelzővel bővített helyhatározó {a zöld, márványos karámba) található. A mesteri tudásnak egy további bizonyítéka, hogy ezt a mondattanilag teljes szimmetrián és párhuzamosságon nyugvó versszaképítkezést, mely az üzenet szintjén összhangban áll a megmenekülés megnyugtató élményével, mintegy ellenpontozzák a keresztrímek. Ez a kettősség azt a zárt szonettformán lépten-nyomon átütő disszonanciahatást erősíti, mely az egész verset vibrálva átszövi. A duális jellegnek egy további megnyilvánulása a kompozíció magasabb szintjén is megfigyelhető. Az oktáva és szextett nem kirívóan eltérő, ám mégis megkülönböztethető szövegelemeire gondolok. Az oktávában inkább az elbeszélő jellegű mozzanatok dominálnak, Héphaisztosz (mint objektivizált lírai én) beszéli el kitaszításának és megmenekülésének két versszakba sűrített drámai történetét. A szextettben azonban módosul a közlésforma. Ebben a részben a mitológiai események epikus elbeszélése helyett sokkal inkább a leíró jellegű, állapotrajzszerű közlésmozzanatok vannak túlsúlyban. A szonett két szerkezeti része között további tartalmi-szemléleti különbségeket fedezhetünk fel. Az elbeszélő jellegű első rész inkább a külső világ, az énen kívüli környezet által indukált cselekvés- és történésmozzanatokat (letaszítás, zuhanás, megmenekülés) rendezi sorba, a háromsorosokban viszont a lírai én helyzete, tevékenykedése, belső világának állapotrajza kerül előtérbe. Ez a szemléleti fordulópont nem éles cezúraként, ám mégis kirajzolódik az első tercina elején. Az oktáva és a szextett határán tehát árnyalt átmenetről beszélhetünk. A 3. versszak első 7
