Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)
2003 / 4. szám - Németh Attila - Rihmer Zoltán - Harmati Lídia: Babits Mihály személyisége
Németh - Rihmer - Harmati • Babits Mihály személyisége 23 meg [...] A tárgyas ragozás tanulmányát tényleg folytattam, kivált alapvizsgám után; de e kutatásaim gyümölcsét nem tartom még annyira érettnek, hogy - mint eredetileg szándékom volt - szakvizsg. házi dolgozatom tételéül választottam volna.”26 Babitsra élete végéig jellemző volt a tökéletesség iránti elkötelezettség, csak azt a munkáját engedte megjelentetni, ami már a saját megítélése szerint is az volt. Felesége, Török Sophie így emlékezik: „Babits Mihály csak a hibátlant szerette, csak a tökéletest becsülte: tudom, nem volna szabad világ elé engednem egyetlen rímét sem, melyet ő pongyolának gondolt, egyetlen jelzőjét, melyet nem érzett pontosnak és véglegesnek[...] Egyik emlékem konkrét, még a napra is emlékszem, az alkonyi órákra, mikor Babits Mihály Kosztolányi Dezsőnek Szeptemberi áhítat című, halála után kiadott verseskötetét olvasgatta, emlékszem izgalmára, mikor a könyvet letette. A Műhely című cikluson háborodott fel, melyben Kosztolányinak apró és vicces rímjátékai vannak összegyűjtve. »Hiszen ilyet minden író csinál, játékból, unalomból, kísérletezésből - de megbocsáthatatlan bűn ilyesmit kiadni egy nagy költő halhatatlan művei között, nagyközönség számára!« Ekkoriban már ő is beteg volt, s én nehéz előérzettől szorongatottan ígértem meg, amire oly szenvedélyes izgalommal kért: hogy soha, soha nem fogom megengedni, nem fogom eltűrni, hogy halála után az ő műveivel ilyesmi történhessék.”27 A perfekcionizmusa egyben izolálta is a környezetétől. „Boldogtalan, ki magasan fut” - írta A vén kötéltáncos című versében 1924-ben. Kényszeres precizitására, túlzott lelkiismeretességére jellemző, hogy még költői fantáziáját sem engedte elrugaszkodni a valóságtól; „gyáván és tehetetlenül ragaszkodom minden jelentéktelenséghez, ami véletlenül igaz.” - írta 1939-ben a Curriculum vitaeben.28 A személyiség rányomja bélyegét a környezetére. Babits könyvtára hűen tükrözte a költő karakterét; „Ez a könyvtár kicsit én vagyok - mondta Az én könyvtáram című nyilatkozatában - A könyvek - mert több a könyv, mint a hely - oly tömött sorokban s nagyság szerint pontosan illeszkedve párnázzák a szűkös falakat, mint a méhek sejtjei a kaptár oldalát.”29 Török Sophie visszaemlékezésében még jobban kirajzolódik Babits kényszeres személyisége: „[...] a leggyönyörűbb, legizgalmasabb hely a könyvtárszobád volt. Ha beléptem, szinte már vártál rám, s míg a könyvek közt rakosgattam, mellém álltái és sokértelmű szemeid sugárzásával irányítottad ujjaimat - mosolyod oktató volt és aggodalmas, féltél, hogy ügyetlen mozdulattal húzok ki egy-egy könyvet a szoros sorból és a kéreg elcsúszik s meggörbül. Igen, fizikai fájdalom volt neked, ha könyveidhez más nyúlt, nem a te anyai szeretettel gyöngéd ujjaid. Mert, ne haragudj, ha ezt most
