Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)
2003 / 4. szám - Németh Attila - Rihmer Zoltán - Harmati Lídia: Babits Mihály személyisége
24 Üj DUNATÁJ • 2003. DECEMBER fölhánytorgatom, akárhogy igyekeztem kedvedre tenni, azért sohasem voltál igazán megelégedve velem! akár levelet írtam nevedben, akár könyveket raktam, sohasem volt úgy jó, ahogy éppen csináltam - persze belátom most: több alázat kellett volna! több szerénység és több türelem a te szolgálatodban - de hát fiatal voltam és dacos, és önfejű. Ne haragudj rám!” Babits kényszerességét mindennél jobban példázza esküvőjét követő hazautazása, hogy a Szekszárdon élő család is végre megismerhesse az ifjú feleséget. Az asszony később így emlékezett vissza: „Sietve vacsoráztunk - ma korán kell lefeküdni- mondta ő, s szigorú tanárként állt mögöttem, míg én, mint buta kisdiák, kapkodtam tekintetének súlya alatt. Korán indul a vonat! - mondta szorongva. Az indulás pontos idejét telefonon több ízben is megkérdeztük a pályaudvartól, mert egyszeri válasz nem látszott előtte eléggé biztosnak s véglegesnek. Beállítottuk csengőre a vekkert is, hogy idejében felébresszen. De azért ő ebben sem bízott teljesen, átlag minden órában felébredt, felgyújtotta a villanyt, megnézte az óráját, nem kell-e még fölkelni. így aztán reggelre olyan álmosak voltunk, hogy a vonatot éppen csak hogy elértük. Amint leültünk a kupéban, már indult is. Mihály sápadt volt az izgalomtól- micsoda szégyen, ha lekésünk! Hiszen előttünk futott, s bizton meg is előzött már a sürgöny: „... délben érkezem Ilonkával - Misi.” S most az egész szülői ház felzaklatott készülődéssel vár - szörnyű lenne, ha a vonat nélkülünk érkezne meg! De hát utaztunk már! Ő mégis felugrott, új gondolat izgalmával rohanva ki a folyosóra, ijedt kisdiákként kereste a kalauzt, vajon nem szálltunk-e tévedésből rossz vonatra? Szóval biztos, hogy ez a szekszárdi vonat!”30 Ebben a történetben jól megfigyelhetők a bizonytalanságérzéséből adódó ellenőrzési, megkérdezési, ismétlési kényszerek.31 Tellenbach szerint a depresszióra hajlamos személyt - a„typus melancholicust”- a rendszeretet, a pontosság, a kényszeres kötelességtudat és a magas ambíciók jellemzik. A „typus melancholicus” még jó periódusában is elégedetlen önmagával, lelkiismeret-furdalás kínozhatja, s a külső körülmények hatására vagy attól függetlenül lelki egyensúlya könnyen felborul.32 Az itt leírt jellegzetességek Babitsra könnyen ráilleszthetők. „Az első könyvem első oldalára a »soha-meg-nem-elégedés« himnuszát írtam be... [...] nemcsak a könyvembe, homlokomra is fel van írva a »soha-meg-nemelégedés«”. - írta magáról a költő 1925-ben.33 Ezek a tellenbach-i személyiségjegyek nagyon szépen megmutatkoznak A lírikus epilógja című versében, amit még 20 éves korában írt: Csak én bírok versemnek hőse lenni, első s utolsó mindenik dalomban:
