Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)
2003 / 1. szám - Farkas Zsombor: Szintén zenész - a rendszerváltás egy sorsa
Farkas Zsombor ■ Szintén zenész 27 Farkas Zsombor SZINTÉN ZENÉSZ A rendszerváltás egy so.rsa Buszra vártam egy belvárosi megállóban. A forró nyári délutánon csak néhányan álltak a járdán; a két kopott pádon pedig senki sem ült. Leültem. Néhány perc már csak, de biztos késik négy-öt percet pluszban. Rágyújtottam. Ahogy kivettem a cigarettát a dobozból, szinte abban a pillanatban odalépett hozzám egy középkorú férfi. Cigány. Kért egy cigit és tüzet is. Helyet foglalt mellettem, és beszélni kezdett hozzám. Eleinte nem érdekelt, mit mond, nem is nagyon figyeltem, de a busz csak nem jött. Kénytelen voltam vissza-vissza válaszolni. Kedves, intelligens modorával teljesen megnyert pár perc alatt, és a buszon folytattuk a megállóban elkezdett párbeszédünket; éppen munkából siet hazafelé, egy sörre sincs ideje, mert otthon várja a beteg felesége. Közhasznú foglalkoztatottként dolgozik, virágot ültet, parkot rendez, és nagyon-nagyon szégyenli. Pedig mi lehetett volna belőle! - mondja kissé megfáradtán, reményvesztetten. Érdekelni kezdett a dolog, hiszen ezt tanulom: a szociálpolitikát. Néhány pillanatig gondolkoztam, mivel nem tudhattam pontosan, hol fog leszállni. Szavába vágva kérdeztem: „Rá ér holnap délután?” „Minek?” - kérdezett vissza különösebb érdeklődés nélkül. „Szeretnék önnel interjút készíteni... Egy kis beszélgetés?” - válaszoltam. Elhallgatott, majd hirtelen furcsa vigyor jelent meg szája szélén: „Megjelenik ez valahol? Kapok érte pénzt?” „Azt sajnos nem tudok adni, de cigit viszek!” - mosolyogtam most már én is. Másnap délután négyre beszéltük meg a találkozót. Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy eljön. Egy eldugott kocsmában vártam. Olyan hely ez, ahol napi tíz vendég már csúcsforgalomnak számít. Csendes, piszkos, kihalt. Igazi csehó, amely egy időben talán szebb napokat is megélt. Háromnegyed négy előtt érkeztem nem sokkal. Vártam, és közben az járt a fejemben, hogy egyáltalán miért jönne el. Aztán megérkezett; betoppant az ajtón, száján ugyanazzal a furcsa vigyorral, amivel tegnap a buszon ült. Ismét munkából jöhetett; a városgondozás piszkos-zöld egyenruhájában, szétszakadt cipőben, agyonmosott, kinyúlt nyakú kockás ingben állt meg az asztal mellett. Mosolygott, kezét felém nyújtotta. Arca megviseltnek, fáradtnak tűnt, de szemei csillogtak, mint egy kisgyereké. Láttam, éreztem, hogy van kedve az egészhez. Nem tudja még pontosan, miért jött ide, de mégis kíváncsi. Kávét kért... És egy szál cigit. Megkérdeztem, bekapcsolhatom-e a magnót, ő pedig válasz nélkül bólintott.
