Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)

2003 / 3. szám - Bálint Péter: Egy kretén vallomásai (regényrészlet)

42

Út Dunatát • 2003. szeptember

kentünk a serclire, és vöröshagymát haraptunk hozzá. Az egész faluban az ő bútorai ékesítették a tiszta szobákat, még a tótokét is. Apánk is szerelmese volt a fának, különösen a síneket tovaröpítő talpfáknak; emlékszem, egy alkalommal elvitt bennünket a vasútépítkezésre, te megbotlottál, és felsértetted a térded egy szilánkkal, hangosan üvöltöttél, hogy meg fogsz halni vérmérgezésben, úgyhogy apa alig bírt megvigasztalni. Vigasztalanul halunk meg mindannyian; nem az életet fáj itt hagyni, hanem az emlékeket, melyek mi magunk voltunk, egyenként Leitnerek.”

„Drága fivérem, ettől féltem mindig is, hogy az a végzet adatik nekünk: ne lássuk többé egymást e földi létben. Akarj élni! Az egyik orvos barátom szerint ebben rejlik a gyógyulás titka.

Évtizedek óta először vehetek részt egy külföldi konferencián: Münchenbe megyek, s gondolhatod, hogy az első utam hozzád vezet. Közöttünk nincs helye többé az idegenkedésnek, nem engedhetjük meg magunknak e fényűzést. Családunk átka, hogy mindannyian makacsok és önfejűek vagyunk, és magunkkal viszszük a sírba sérelmeinket, ahelyett hogy kibeszélnénk őket. Ha mi nem változtatunk e fátumon, már senki sem teheti meg helyettünk. Gondold meg ezt jól.

Csak a napokban világosodott meg előttem teljesen, hogy ez idáig miért is nem utazhattam egyetlen konferenciára sem, akárhányszor hívtak is a németek. Egy volt diákom, aki az évek során kollégám lett, s akinek sorsát oly gonddal egyengettem, akárha édesfiam lett volna, olyan súlyos rágalmakat írt rólam rendőrségi jelentéseiben, hogy nincs mit csodálkoznom elszigeteltségemen. Kígyót melengettem a szívemen évtizedekig. Elárult, és még bocsánatot sem kért; hálátlan gazfickó. Undorodom tettétől, de nem kívánom a vesztét. Mifelénk oly sokszor leszámoltak már egymással nemzetek és nemzedékek, felekezetek és etnikumok, hogy senki sem vallhatja magát ártatlannak. Egyek vagyunk a létrontásban és gyilkolásban. Senki sem állíthatja be magát áldozatnak, és a másikat bűnbaknak. Az egész ügyben az a szörnyű, hogy a besúgom tehetséges kutató volt, gondolom, éppen azzal zsarolták meg, hogy elveszítheti egyetemi állását, ha nem működik együtt velük. És ő írt: könyveket és jelentéseket, ki tudja milyen lelki és tudati állapotban. Ha belegondolok hány tehetséges diákom és kollégám előmenetelét tette tönkre saját karrierje érdekében, elsápadok a dühtől, kiváltképpen azért, mert részükre nem létezik semmiféle kárpótlás. Na és ha kipenderítenék e spiclit, ugyan mit változtatna áldozatai sorsán? Komolyan elgondolkozom, erkölcsi elégtételt jelentene bárkinek is ? Hogyan is lehetne büntetés számára az, ami valójában már nem is büntetés, hiszen lebukása után rögtön nyugdíjba ment? Végtére is lé