Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)

2003 / 3. szám - Bálint Péter: Egy kretén vallomásai (regényrészlet)

Bálint Péter • Regényrészlet

43

tezhet-e nagyobb büntetés, mint saját lelkiismeretével elszámolni, merthogy nem egészen jellemtelen és lelkiismerete is van, arról más körülmények között meggyőződhettem? S azok a kisebb vagy nagyobb csibészek, akik máig megbújnak az ismeretlenség homályában, s abban reménykednek, hogy sohasem bukhatnak le, elfedhetik-e aljas tettüket a végső elszámolásnál? Ki lát tisztán?

Ennek ellenére sem sajnálom, hogy itthon maradtam. Bár német az anyanyelvem, mégis mindent a magyar nyelvnek köszönhetek. Örömeimet, tartásomat, öntudatomat. Tudom, sokak számára ez kevés. Nem is oly rég találkoztam egy nálam fiatalabb kollégámmal, aki némi nógatás után kibökte, elege van ebből az országból, pártok és politikusok hazugságaiból, pojácák tündökléséből és bukásából, vén fejjel költözik ki Heidelbergbe: legalább vénségére méltósággal akar élni, még ha szegényen is.

Fivérem, elragadott a hév, holott nem panaszkodni óhajtottam, sokkal inkább lelket önteni beléd, hogy tarts ki, amíg viszontláthatlak. Egy hónap múlva ez is megtörténhet. Hány esztendő után is? Negyedszázadnál régebb óta”.

„Öcsém, a fenyőkkel szemben ülök egy nyugszéken, az operációmra készülök, ki tudja nem altatnak-e el végérvényesen. Eljutottam arra a pontra, hogy megadom magam a sorsomnak, éppen úgy, mint néhány évtizeddel korábban, amikor a fogorvosom azt mondta, megszabadít az utolsó fogaimtól is. Az emlékezetemben felrémlett ómama, aki éjszakánként pohárban tartotta fogsorát, étkezés után szégyenlősen cuppogott, s örökké úgy majszolt ajkával, mintha rágna valamit. Mit tagadjam, elsírtam magam. Hiúság, gondolom ma már, de akkor az a veszteség mindennél fájdalmasabb volt nekem.

A soraidat olvasva, azon is elgondolkoztam, mi okozhat nagyobb fájdalmat: elveszíteni a szülőföldet, s kárpótlásul egy másik országban találni meg a boldogulást, vagy otthon száműzöttnek lenni, s illúziótlanul nézni, ahogy földönfutóvá teszik az embert. Ez a spicli-história nem egészen ismeretlen számomra a német sajtóból, úgy veszem észre, az emberek rajonganak a kémügyekért, és nem ritkán hőst csinálnak a bűnözőből. Magam nem egy nácival találkoztam, aki mifelénk húzta meg magát, csak azt mondhatom: kutyából nem lesz szalonna. Magam is osztom véleményedet, akárhányat megtalálnak közülük a zsidó szervezetek, s bíróság elé állítják őket, csak könnyítenek lelkiismeretükön. S hát olykor elbizonytalanodom, vajon a mostani üldözők könyörületesebbek-e egykori üldözőiknél. Megbolondult ez a világ, a tündérkisasszonyról kiderül, hogy cemende, a kürti-