Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)

2003 / 3. szám - Bálint Péter: Egy kretén vallomásai (regényrészlet)

Bálint Péter ■ Regényrészlet

41

láttalak, öcsém! Mondd, ugyan milyen vonásainkat örökölték volna gyermekeink, ha lettek volna? Egyre többet tűnődöm ezen, s mérhetetlen űrt érzek a szívemben, örökös híján. Te maradtál nekem egyedül, kérlek, ne engedd, hogy a soraimban esetleg megbúvó hántások vagy félreérthető szavak eltávolítsanak tőlem. A magyar szavakat nem birtoklom már, s talán rosszul is használom őket. Magam is gondoltam rá, hogy megleplek váratlanul, most, hogy már szabadon hazamehetek. Nem is tudom, mi tart vissza...”

„Ha arra vársz, hogy hívjalak: ne késlekedj; ha az emlékekkel való találkozás riaszt: ne habozz; ha félelmeid nyomasztanak: ne csüggedj! Gyere, amíg nem késő... Szerető öcséd”.

„Drága öcsém, ne lepődj meg szálkás nagy betűim láttán, a múlt héten klinikára kerültem, valami daganat félét fedeztek föl a vastagbelemben, hamarosan meg is operálnak. Ne is beszéljünk erről többet. Bár svájcivá lettem, de istenhívővé mégsem. Ki tudja, nem lenne-e jobb az itteniek predestinációs hitében bízni, hogy az Úr már születésemkor elpecsételte a sorsomat. Valóban azt szánta nekem, hogy szeretteimtől távol végezzem? Te, öcsém, járatosabb vagy efféle kérdésekben; én pedig kételkedem abban, hogy a halál tudata könnyebben elviselhető volna az istenhitben. Noha Marie-val elmentem olykor egy-egy istentiszteletre, de sohasem érintett meg az ájtatoskodó vagy üres szólamokat pufogtató beszéd. Volt idő, amikor tettem bizonyos erőfeszítéseket, Marie betegágyánál megszólítottam az Istent, a hitetlenek félszegségével és tartózkodásával, nem válaszolt. De csodálatos módon, amint kibeszéltem a közelgő egyedülléttől való iszonyomat, és nejem üdvéért könyörögtem, lecsendesítette háborgó lelkemet. Ám a temetési szertartást végző lelkipásztor igyekezet, hogy közösségébe csaljon, hiábavaló maradt. Én már csak veled és a holtakkal akarok beszélgetni: az időm megszámláltatott.

Egy korábbi leveledben írtad, hogy szegény apám az ablak előtt ült mogorván, sem a társaival, sem a nővérekkel nem érintkezett, csak a fák lombját nézte. Én a gyökereiket nézem, azokat a vastag, föld felé került csápokat, melyekkel a táptalajban igyekszenek megkapaszkodni. Erre felé gyakran előfordul, hogy hóolvadáskor, gyökerestől fordulnak ki a hegyoldalból a fák, méretes fenyők. Tatánk láncos fűrészgépe jutott az eszembe, s az, ahogy az akác- és tölgyfarönköket vágta méretre, félre téve a kuglit tüzelőnek: így egészítette ki keresetét. És arra is jól emlékszem, hogy tata és apa, csikorgó hóban mentek telente erdőt irtani, és lovas szánon hozták le a fát a hegyről. A kórházi szag ellenére is az orromban érzem tatáék tölgyfabútorainak illatát, és a kemencében sülő kenyérét is, úgy melegében zsírt