Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)
2003 / 1. szám - Gyurkóczi Kinga - Varga Katalin - Földiák János - Vucskics Péter: A legvidámabb barakk avagy a gulyáskommunizmus az ezredfordulón
A LEGVIDÁMABB BARAKK AVAGY A GULYÁSKOMMUNIZMUS 17 Az ez idő tájt ideköltözött környebányaiak nyelvjárásában sok év után is felfedezhető annak a tájnak a nyelvezete, ahonnan ők származnak. Erre a legszebb példát Nagy Béláéknál találtuk. O 1934-ben született a Győr megyei Börcsön, a felesége pedig 1938-ban, a Nagykőrös melletti Kocséron. 1957 óta házasok és Komárom-Esztergom megyében élnek, mégis mindkettőjüknek igen erősen megmaradt a saját tájnyelve. Nagy Béla beszédében gyakori a szavak utolsó előtti magánhangzóinak dunántúlias rövidítése, például azt mondja, hogy „falugyűlés” vagy „kerittés”, ugyanezeket a szavakat a felesége „helyesen” ejtette. Nagy Béláné beszédében a kiskunsági özést figyeltük meg, például azt mondja, „ehhöz”. Az ekkor - tehát a ’60-as években - beköltözöttek, és leszármazottaik alkotják ma a telep lakosságának gerincét. Betelepülésük motivációja a munkalehetőség volt. Ők lakóhellyel együtt életformát is váltottak. A telep ekkor még mindig bányászkolónia volt, megőrizve eredeti funkcióját. 1969-ben le kellett bontani felsőtelepet, mert a bánya miatt megsüllyedt. Az ott lakókat mind Tatabányára költöztették. Ennek az intézkedésnek következtében Környebánya lakossága erősen megfogyatkozott. Ettől kezdve a telep már nem csak közigazgatásilag, hanem minden tekintetben függő helyzetbe került. Ennek legfőbb sajátossága, hogy azokat a szolgáltatásokat, amelyeket a lakosság számának csökkenésével megszüntetettek Környebányán, az itteniek nem Környén, hanem Tatabányán vették igénybe. Ez azóta is így van, s a falu nagyon megváltozott, már nem volt „semmi a régi” - ahogy többen is mesélték az interjúk során. A telep egyébként mostoha gyermeke „anyatelepülésének”. A környeiek ugyanis lenézik a környebányaiakat. Az iskolában a gyerekeket sokszor kiközösítik. A telepiek úgy érzik, nem kapnak semmit, a falusiak pedig azt a keveset is sajnálják. Ők mint szorgalmas sváb falu lakói, nem értik, hogy rendes, igyekvő ember hogy élhetne olyan körülmények között. „Környebánya nem tesz semmit a közösbe, a segélyt, azt meg persze várják.” A különválás hallatán azonban mindkét fél értetlenül néz ránk. Nem jó bolygatni az ilyen dolgokat. Úgyse lenne jobb semmi. A hetvenes évek közepétől a környék munkahelyeinek fizikai dolgozói költöztek be az olcsó, gyakran komfort nélküli, ritkább esetben a réginél kellemesebb lakásokba. A nyolcvanas évek végére a házak állaga megromlott, az utcákon derékig ért a gaz, amiben kóbor kutyák szaladgáltak, s a budik még mindig a házsorok tövében sorakoztak egymás mellett. A telepen tarthatatlan állapotok uralkodtak. A ’80-as évekről az akkori képviselőtől érdeklődtünk. Sem tőle, sem a telep más lakójától nem sikerült megtudnunk, hogy tulajdonképpen milyen minőség
