Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)

2003 / 2. szám - Heilmann József: Regényváltozatok a nemzetiségi-kisebbségi sorsra II.

Heilmann József • Regényváltozatok a nemzetiségi-kisebbségi sorsra 65

kött a deportálok elől, kétszer is megjárta a téli fagyban a Baja és faluja közötti távot, s mikor egészségügyi alkalmatlansága miatt hazatérhetett, még meg sem melegedhetett az ágyban, a besúgóknak köszönhetően ismét gyalogmenetben elindították Bajára. Ilyen és hasonló elbeszélések szólnak a listára kerülésről, a községházán való jelentkezésről karácsony másnapján, a szükséges létszám minden áron való biztosításáról, a bevagonírozásról és a Szovjetunióba való kiszállításról.

A lágerek életkörülményeiről, a bányákban, építkezéseken, kolhozokban végzett jóvátételi munkáról szóló visszaemlékezés-részek hasonlóképp megrendítőek. „Egy hónapig utaztunk és sokat fáztunk, gondoltam, a lágerben csak fűtenek. De az ablakok kitörve, az ajtók leszakítva, mondták, német katonák pusztítottak itt, nekünk kell helyrehozni. Nahát, egy férfi segített, addig fagyos deszkákon feküdtünk, ki is vertek engem olyan vörös foltok, mint a kanyaró, a felcsernő bekent valami büdös barna folyadékkal, egyszer csak elmúlott.-Jaj, de aztán jött a fejtífusz, kihullott a hajam, a többieket kopaszra nyírták, engem nem kellett. El is különítettek a többitől, a halálomon voltam. Bekiabált az ablakon Liesl (megjegyzés: Liesl a visszaemlékező barátnője): Nálam van a te virágos szoknyád, amit hoztál otthonról, eladom egy bárisnyának. Tejet vett, csinált madártejfélét, azt ettem egy hétig, akkor jobban lettem. És aztán a bánya. Ach... Ha erre a forradásra nézek... Rettegtünk attól a mélységtől, sötét volt abban és büdös, fulladtunk és még lejjebb kell menni, a kas ott lebegett drótkötélen, hintázott, mint valami táncosnő, a társaim már leszálltak ezen a liften, de éppúgy jajgattak, mint én; nem, nem! Az őrök betereltek bennünket, gyerünk hát! Éjjel-nappal, ahogy ránk esett a műszak, csillézni, csákányozni, hason fekve, térdelve, azt hittem, leszakad a hasam, kívántam: halnék meg.” - mondja a Jel I. interjúalanya.4

A visszaemlékezők szinte mindegyike megfogalmazza, hogy a megszállók ártatlan embereken pusztán származásuk miatt álltak bosszút a kollektív bűnösség jegyében, s velük a magyar hatóságok is együttműködtek. A fiatal korukban meghurcolt visszaemlékezők alábbi mondatai megdöbbentő erővel tárják elénk ezen egyszerű, állattartással, földműveléssel foglalkozó parasztasszonyok jogos erkölcsi dilemmáját: „Jaj, csak azt ne kérdezze, miért? Sose mondták ezt nekünk. Mi németek voltunk és annak is vallottuk magunkat, mert nem akartunk hazudni. Akik megtagadták származásukat, a legtöbbször megmenekültek. Még ha németek voltak is, még ha nyilasok voltak is. Minket meg elvittek. Csupán a származásunk miatt. Ezt nem lehet megmagyarázni. Nem is akarom, bosszúért se kiáltok. Engem a keresztény hittanban arra tanítottak, hogy megadjam magam az Úr akaratának. Ha ő nem is akarta, megengedte. Hogy miért, ő tudja. Övé az ítélet joga.”