Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)
2003 / 2. szám - Heilmann József: Regényváltozatok a nemzetiségi-kisebbségi sorsra II.
66 Út Dunatát • 2003 túnius- mondja az egyik emlékező.5 A pécsi laktanya szalmáján, ahol fél éve zsidók feküdtek, egy másik ráébredve a népek kollektív büntetésének hamis voltára, így kiált: mi volt a bűnük azon kívül, hogy zsidónak születtek? S mi volt a mienk azon kívül, hogy németnek születtünk?”6 Tudja ő is, ahogy mi is: egy nép soha, semmi esetben sem lehet kollektív bűnös és felelős, ám a vélt vagy egyének által elkövetett bűnökért leginkább kollektív büntetéssel sújtják. A 19 évesen deportált erdősmecskei asszony is ezt kérdezi: „Mi vétkem volt nekem, tizenkilenc éves koromban? Az, hogy fejtem a teheneket, etettem a disznókat?”7 Az ilyen típusú kollektív büntetés nem a bűnösök bűnhődését szolgálja, hanem megtorlássá lesz, és ártatlanok szenvedését eredményezi. Mégsem él a Halálpolka adatközlői, interjúalanyai szívében a bosszú vágya, a számonkérés igénye. Ellenkezőleg, a szenvedés reményt adó, felemelő és embert nemesítő voltát több elbeszélő is hangsúlyozza. A halálpolkát járó szebényi asszony szerint „az a tíz-tizenlcét hónap, amit a lágerben a priccsen, majd a kórházi vaságyon töltött, rádöbbentette arra, hogy a megcsonkult testtel is szolgálhat. És hogy a szolgálat, amit eddig ösztönösen végzett, lehet tudatosabb, hogy ez számos boldog órát, számtalan belső győzelmet kínál számára... Csonkán ért haza, mégis gazdagabban, mint amikor elment.”8 A már idézett erdősmecskei asszony is megfogalmazza a szovjetúnióbeli kényszermunka erkölcsi hozadékát: „... merem állítani, hogy az élet vértanúsága keményebb, mint a halálé. Én magam nem számítok annak. Nem önként vállaltam, kényszerítettek rá. De elképzelem azokat, akik valamikor váltságdíjul adták magukat a foglyokért. A szerzeteseket, akik vállalták a rabszolgaságot másokért, azoknak erős lelkűk volt! Ha olyan emberekből több lenne, ma nem háborúznának egymással az emberek. Mi áldozatok voltunk, néma és meggyötörhető emberek. De sokat tanultunk abból az életből. Hogy mennyit lehet segíteni egymáson.”9 Egy a katonaruhájából éppen kivetkőzött férfi annak idején családját kímélendő vállalta a néhány naposra ígért robotot. Most, megöregedve, önmagával, sorsával megbékélve meggyőző módon szól arról a belső erőről, a feltétel nélküli hitről, mely a legnehezebb órákban is segítette, éltette: „Huszonnégy éves korom óta bujkáltam és bűnhődtem. De még soha senki sem mondta, mit vétkeztem. Én nem politizáltam és mindenkit becsültem. Na, de hát miért azok szenvedjenek, akik gonoszok?!... No, de nem haragszom senkire! A békém, az a belső többet ér, mint a bosszú. Meg olvastam a Bibliában a mondást: Enyém a bosszú, és én megfizetek. - Tudja, milyen jó érzés, amikor az ember le tudja győzni az indulatait? (...) Ha erre a forradásra nézek, például mosakodáskor, öltözködéskor, mindig látom magam ott a sötét bányában a földön, a robosztus csille alatt. Igen,
