Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)

2003 / 2. szám - Ujlaky István: Nagy Imre és Alexander Dubcek

Uilaky István • Nagy Imre és Alexander DubCek

53

rés beavatkozással vetnek véget egy másik nép forradalmának, a „rend” helyreállításának jelszavával. Az viszont rendkívül ritka, csaknem egyedülálló a történelemben, hogy egy reformfolyamatot számoljanak fel katonai eszközökkel.

1956-ban Nagy Imre nem buzdított katonai ellenállásra a szovjet csapatok ellen. Sőt, amikor az ellenség erői 3-án körbe zárták a magyar repülőtereket, a telefonon érdeklődő parancsnokoknak a miniszterelnök megtiltotta, hogy harcba bocsátkozzanak. Utolsó rádióbeszédében, 4-én hajnalban sem adott parancsot a védekezésre. 1968-ban Slavik és Prichlík felvetették, hogy be kellene vezetni az elsőfokú készültséget - ezt Dubcek elutasította, sőt Prichlík tábornokot leváltották. Dzúr honvédelmi miniszter táviratban adott parancsot az egész csehszlovák haderőnek, hogy ne tanúsítsanak ellenállást. A CSKP KB augusztus 21-i ülésén is elvetette a katonai ellenállás gondolatát. Nyilvánvaló: sem Nagy Imre, sem Dubcek nem volt gyáva. A felesleges vérontást akarták elkerülni; tökéletesen tisztában voltak az intervenciós erők hatalmas, ráadásul tetszés szerint növelhető katonai túlerejével. De egyébként is: egész addigi életüknek, kommunista politikai pályájuknak ellent mondott volna egy olyan döntés, amely fegyveres harcot hirdet „a hatalmas” és „testvéri” Szovjetunióval szemben. Mindazonáltal voltak harcok - 1956-ban összehasonlíthatatlanul nagyobb méretűek, mint 1968-ban - csak éppen nem kormánycsapatok, hanem népfelkelők részvételével. Magyarországon több ezer halálos áldozatot követeltek; Csehszlovákiában 80 állampolgár és legalább húszfőnyi ellenséges katona halt meg.

Sem Nagy Imre 1956. november 4-én, sem Alexander Dubcek 1968. augusztus 20-án nem állt feladata magaslatán. Nagy híres, patetikus és tragikus rádióbeszédét sokáig nem illett bírálni. Romsics Ignác mondta ki: a neves szavak (... „csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van....”) voltaképp nem feleltek meg a valóságnak. Rainer M. János messzebb megy a kritikában, megjegyezve, hogy Nagy beszéde sem fegyveres harcra, sem megadásra nem adott parancsot, ezzel magára hagyva a felkelőket. Dubceket és társait azért bírálta az utókor, amiért nem vállalták az elrejtőzést, az illegalitást. Bár ezek a bírálatok jogosak, mi a magunk részéről azt kell hogy hangsúlyozzuk: az adott helyzet mindkét politikus számára olyan matematikafeladat volt, amelynek nincs megoldása. A kritikus történelmi pillanatokban gyakorta bénulnak meg nagy, sőt kiváló politikusok is. Deák és Széchenyi 1848 késő nyarán elmenekült a kritikus helyzet elől. Kossuth 1849 augusztusában omlott össze. Hácha cseh elnök 1939-ben, Sztálin a német támadást követő 48 órában bizonyult teljesen tehetetlennek. Meglehet, az összeomlás a tér-