Új Dunatáj, 2003 (8. évfolyam, 1-4. szám)

2003 / 2. szám - Ujlaky István: Nagy Imre és Alexander Dubcek

46

Úr Dunatái • 2003 június

cek nem naiv a szó szoros és hétköznapi értelmében. De valamelyest naivak, mint politikusok. Mindketten személyes tapasztalatuk ajapján, jól ismerik a szovjet politikát. Mégis, nagyon bíznak a velük való megegyezésben. Ugyanis tudják saját magukról, hogy elkötelezett, őszinte kommunisták, sőt, tulajdonképp ők az „igazi” marxisták, az „igazi” kommunisták: az nem lehet, az egyszerűen nem lehet, hogy a Szovjetunió ezt előbb-utóbb ne méltányolja. Ennyiben és csak ennyiben naivak: foglyai annak a kommunista hitnek, hogy a Szovjetunióra nem úgy kell tekinteni, mint bármelyik más nagyhatalomra. (Aztán persze mindketten „megjönnek” ebből a hitből - személyük és országuk számára is későn.) De a naivitás kettejükön túl is érdekes: kulcsfontosságú annak megértéséhez, hogyan csatlakozhattak minden gyanún felül becsületes és vitathatatlanul értelmes emberek a kommunista mozgalomhoz. Jellemző: Nagynak 1956. október 30-án az a benyomása, hogy a Budapesten járt szovjet PB-tag Mikojant meggyőzte, s az személy szerint is szimpatikusnak tartja őt. Dubcek az utolsó pillanatig képtelen megérteni, hogy épp ő az, akit Moszkva végérvényesen leírt. Majdnem cinikus dolog megállapítani a szomorú tényt: napokon belül rájöttek.

7.

Nagy miniszterelnök volt, Dubcek pártfőtitkár. Vajon milyen a két tisztség egymáshoz való viszonya? Az alkotmányos demokráciák pontosan körülhatárolják az egyes politikai funkciók tartalmát. Az Egyesült Államok elnöke egyszerre államfő és kormányfő. A francia köztársasági elnök alkotmányos hatalma jóval nagyobb, mint a miniszterelnöké, viszont a német kancellár hatalma sokkal jelentősebb, mint az ország köztársasági elnökéé. A szovjet típusú szocialista országokban ez az el- ill. körülhatárolás ilyen pontossággal nem ment végbe. Lenin az októberi forradalom után miniszterelnök (a Népbiztosok Tanácsának elnöke) lett, és nem pártfőtitkár: Lenin idején még nem volt pártállam. A pártfőtitkári tisztséget nem becsülte sokra a régi bolsevik gárda, ezért is bízta a kevésbé tehetségesnek gondolt Sztálinra. O azonban félelmetes szervezőnek bizonyult, s Lenin halála után pártfőtitkárként lett az ország első emberévé. Ennyiben akár egy történelmi véletlennek is tekinthetjük a pártfőtitkár döntő szerepét. Brezsnyev, Andropov, Csernyenkó és Gorbacsov (még a saját pártapparátusával szakadatlanul viaskodó Gorbacsov is!) a párt élén állva irányította országát. A dolog mégsem olyan egyszerű mint előszörre hinnénk. Hruscsov fontosnak tartotta megszerezni a miniszterelnöki tisztet is a pártfőtitkári szék mellé. Rákosi 1952-ben egyszerre volt pártfőtit-