Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 2. szám - Fried István: Márai Sándor "költészettan"-a
Fried István • Márai Sándor „költészettan”-a 17 laine számára volt, akinek Költészettanát Kosztolányi Dezső fordította, s amely versből Márai is idéz: az első darab utolsó mondataként Verlaine versének utolsó mondatát, csattanóként (pointe) a csattanót, miközben Verlaine természetesen elveti a csattanós zárlatot. Hogy Márai ezzel a többszörös utalással egy magatartás modorosságát jelzi-e, legalább egy kérdést megérdemel. Az Ars poetica tehát az Új Idők olvasóinak megteremti a Márai által sugallt irodalom- és író-helyzet téridejét, az időtlenségből indítva (az első darab, a Meglepetés, kötőszóval kezdődik, az „És” arra utalhat, hogy egy korábban elhangzott gondolathoz kapcsolódik a lírai futam), majd térbelivé válik az írás a Kínaiul karcolatban, a kínai bölcsesség révén kultúrák találkozásának lehetséges lehetetlenségét tematizálva (kínai költő-európai olvasó), majd az Apr'es azt a pillanatot merevíti Iá, amely a regény befejeződését követi (aprés = után). A világ kitágítja a szerző látás- és reakció-mezejét, alá André Gide Naplójába enged bepillantást, hogy aztán A regény a regényírás okozta kétségekbe vezessen be. A légkör Márai egyik kulcsszava, ma talán, tudományoskodva, kontextust mondanánk, itt kifejezetten az írás-olvasás kölcsönviszonyáról, irodalom-magatartás összefüggéseiről esik szó, hogy önmegszólító csattanójával a világot figyelmeztesse a beszélő: „Vigyázz a szavakkal, mert kissé összetettek”. Már csak azáltal is, hogy e mondatba belerejti a többértelműség és az ellentmondásosság lehetőségét, hiszen a szavak összetettsége, különös tekintettel a valóban összetett szóra, a „légkörre”, grammatikai fogalomként funkcionálhat, de lehet a homonímia jelzése is, mivel a szó szótári alakja több jelentést sugall. Emellett az összetettség ebben a relativizált (viszonylagosított) szerkezetben, tudniillik, hogy kissé összetett, a visszavonás, a kicsinyítés, az elidegenítés lehetőségeit sem zárja ki teljesen. Az idézőjelbe tett záró szöveg, az „Elég”, visszatér az irodalom/író kétségeinek kimondásához, a rutinná válható írástól való meneküléshez (és ez egészen az emigrációig nemcsak a tárgyszerűbb Márai-kritikának, hanem magának, Márainak is valódi problémája); ám ezzel bezáródik a kör, az első és az utolsó szöveg mintegy keretet alkot. Behatárolható az Ars poetica mű-környezete: 1940-es a Szindbád hazamegy, a Vendégjáték Bolzanoban, 1941-es Az igazi. Mindhárom regényben központi kérdés: az irodalomé. Krúdy Gyula - Szindbád utolsó napjának regényi (re)konstrukciója az irodalom sorsát kapcsolja az irodalomba tűnő Magyarországéhoz, a Casanova-regény szintén írás-író-irodalom hármasságát építi be az ettől félreeső lét önértelmezésébe, Az igazi írófigurája a szellem-ellenes korszak, a tömegek lázadása ellen szegülő értelmiségi csöndes ellenállását párhuzamosítja a polgárvilág egyetemes válságával. így az Ars poetica jórészt a lírai gondolatfutam eszközeivel
