Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 2. szám - Fried István: Márai Sándor "költészettan"-a
18 Úr Dunatát • 2002 június arra a vidékre kalandozik, amely a regényekben a fikcionalitás áttételein keresztül szólalhat csak meg. Az élet és az irodalom itt nem választási lehetőségekként kerülnek elő, nem a művész- és a polgáriét kibékíthetetlenségének már oly sokszor leírt elégiájaként, hanem éppen ellenkezőleg, életforma és megfogalmazódás egymásra hatásaként. Ezek szerint az élet része az irodalomnak, az irodalom pedig az életének. Természetesen anélkül, hogy a köznapi kifejezések pusztán önmagukat jelentenék, hiszen a szavak „kissé összetettek”. A regény, a saját mű pedig egyszerre rabság és otthon/haza, a regény befejeződése száműzetés az ismerősből/a meghittből, de szabadság is, amely akár félelemmel teli lehet. A tudatosság kiüresíthet, megszokássá válhat, a műgond, a kitanultság, a hozzáértés természetellenessé, verlaine-i értelemben vett „irodalmivá” sekélyesítheti az alkotást, a folyamatot is, a művet is. „Az ember szeretne egyszer műfaj nélkül írni” - állítja a Rabság beszélője, hiszen a műfaj követelményeiben „van valami kezdetleges és megalázó”. A továbbiakban magyarázatot kap: miért és mi ellen e lázadás; „ahogy a gondolatnak és érzésnek nincs műfaja, szeretné kifejezni magát, tekintet nélkül a műfaj arányaira és követelményeire, egy sorban, vagy egy oldalon, rögtön a közepén, vagy az elején kezdve...” A megszakítottságot jelző három pont Márai Sándoré, az egész szöveg pedig önnön regényformái elleni tiltakozás. Hiszen a regény az a műfaj, amelynek poétikája sosem lehet befejezett, állandóan alakul, és talán az sem túlzás, hogy minden jelentősebb szerző megalkotja azt a regényalakzatot, amely hozzátesz a regényi költészettanokhoz, de el is vesz belőlük. Másképpen fogalmazva, kialakítja azt a szabályrendszert, amelyhez akarva-akaratlanul tartja magát. Ez történt Máraival is az 1930-as esztendők közepétől kezdve. Az akkor létrehozott, kikísérletezett regényváltozat éppen az Ars poetica szövegeinek közreadási évében ért tetőpontjára, a leginkább a Szindbád hazamegy című művel. Ezután következett a nem várt fordulat: a Márai-dallam kissé egyhangúvá, kiszámíthatóvá lett. A Rabságbefejező mondata mintha érzékelné, hamarosan állást kell foglalnia a kritikák számára is fontos kérdésben: „Lehet, hogy itt végződik, de az is lehet, hogy itt kezdődik valahol az írás”. A magam számára ezt így fordítom le: le/bezárul-e egy regényalakzat útja, vagy e lezárulás egyben újra-, másképpen kezdés? A pályaegész ismeretében: mikor történik meg az eleinte csak mások által igényelt, hamarosan azonban maga, Márai számára is létfontosságúként átérzett váltás? Nem kevésbé fontos, hogy miközben a regényeit egymásutánban megjelentető szerző műhelyproblémáit fejtegeti, más (költő) világokat is bevon önvizsgálatába. Már volt szó Verlaine-ről, a kínai költőről, Gide-ről (és Kosztolányiról is), név
