Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)

2002 / 1. szám - Nádor Tamás: Műhelyek

86

Út Dunatát • 2002 március

„Francia vagyok Párizs városából,/ mely lábam alatt a piszkos mélybe vész,/ s most méterhosszán lógok egy nyárfaágról,/ és nyakamon érzem, hogy seggem mily nehéz.” Finom, pontos Illyésé. Nyers, közönséges az enyém. De hát Villon Villon volt. Lehet választani. Heine Németországával hasonlóképpen „bántam el”: a tizenkilencedik századi álmos, filozofikus Németország helyébe a brutális, dinamikus huszadik századi, hitleri birodalom atmoszférája került. Félreérthetetlenül. Olyannyira, hogy tőlünk ki is tiltották ezt a Heinét, csak Kolozsváron jelenhetett meg, ide néhány példány ha átjutott. (Nem csoda különben, hiszen germán földön köztudomásúlag könyvmáglyára is került ez a zsidó.) Csupán 1945-ben engedélyezték Budapesten a második kiadást.

— S az effajta bocsánatos műferdítéseken túl miért vállalkozott oly gyakran nem filológiailag, de szellemében hű műfordításra is a világirodalom legkülönbözőbb égtájairól, térségeiből hozva haza a líra mesterműveit? A magyar Ugart kívánta termékenyebbé tenni, provincializmusunkat oszlatni, mint legjobbjaink közül annyian?

— Módszeremet számos nyelvben régóta alkalmazták, az angolok például sosem kívánták az idegen betűt, formát visszaadni, hanem a mű igazi szellemét. Bárkit fordítottam is, eszerint jártam el. Sorsom úgy alakult, hogy életem nagy részében országról országra, városról városra vándoroltam. Tanultam Bécsben, Berlinben, Párizsban, Grazban. Sokfelé eljutottam emigránsként. Bejártam Európát, Észak- és Dél-Amerikát, jó néhányszor voltam a barbár, de nagyon érdekes Marokkóban (elsőül: menekülve a háborútól, üldöztetéstől ott is éltem valameddig), katonaként jártam a Fülöp-szigeteken, Új Guineában. Műfordítóként így bizonyos mértékig adva volt számomra a couleur locale, a genius loci, ha gyakran nem éppen szellemi „kiküldetésben” kerültem is bizonyos helyszínekre. És mert olyan szerencsém volt, hogy egyetemen is taníthattam, növendékeim révén meghallgathattam például a hindu, a kínai, a japán nyelv lejtését, zenéjét. Mert ilyen auditív élmények hiányában persze jóval nehezebben közelíthettem volna a Kelet poéziséhez. De persze mindig olvasva is éltem. Nyelvismeretem volt az alap, képzeletemmel erre közeli, messzi világokat építettem. Verseim mellé gyűjtöttem mindazt, amit megszerettem a világ költészetéből. A világéból, mert sosem hittem, hogy Európán kívül kultúra nincsen, még kevésbé, hogy ami Bécsújhely vagy Brassó után van, az számunkra nem létezik. Tapasztaltam, hogy glóbuszunkon a legkülönfélébb rendszerek, nézetek, hitek uralkodnak, így természetes volt számomra, hogy ebből az egyetemes óceánból kell a nekem való „halakat” kifognom. Emigráns magyar író nem számíthat arra, hogy műfordításainak vaskos kötete