Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 1. szám - Nádor Tamás: Műhelyek
Nádor Tamás intertúi 85 noha szó sincs szolgai átmásolásról - ugyanazt a muzsikát is adja. A nyelv nem olyan, mint a ki-be fordítható kabát, hogy így is, úgy is lehet hordani. Ugyanaz más nyelven másképp működik ugyanúgy. Kétellyel figyelem tehát az olyan kísérleteket, amelyekben nálunk nem létező versmértékeket akarnak mindenáron nyelvünkbe gyömöszölni. Bizonyos egyetemi urak és ökrök még Szabó Lőrincet is efféle „horatiusi” sorokra késztették: „Kitölti, melyik locsolthajú rab,/ serlegedet, melyik ifjú herceg,/ kit apja íján kínai nyíl ma még/ célozni oktat?” Zavarban vagyok, ha ezt olvasom, mert a magyarban egyszerűen nincs ilyen szórend. Még „szebb” példa az effélére az a fordító (a nevét fedje homály), aki annyira ragaszkodott az eredeti perzsához, hogy - ottani szórend szerint - „virág szép” lett a „szép virág”-ból. Ilyesmit én nem szerettem volna művelni, így hát tudomásul vettem: más a latin, a görög, a francia, az angol, a japán, a kínai, az arab stb. hanglejtés, hangsúlyszabály, mint a miénk, elszakadtam hát tőlük. (De nem annyira, hogy szabadverset írjak, amely ha túlságosan szabad, már nem is vers. Kivált bizonyos idő múltán. Miközben például Ady Endre minden, addig szabályosnak mondott versmérték híján is igazi verseket írt.) Hát én mást akartam. Igyekeztem az eredeti vers szépségét, hangulatát, élményét - amennyire ez lehetséges - visszaadni. — Térjünk vissza - bár gondolom, róla is beszélt eddig - az ön Villonjához, vagy akár Heine Németországának átköltéséhez. Miért volt ezek körül 1937-ben akkora botrány? — A szakmai hangulat filológiai és esztétikai körökben fordult ellenem. Az írók többnyire barátságosan fogadták. Az olvasók is kedvelték Villonomat. A politika, a hatalom azonban tüstént rájött a turpisságra. Mármint arra, hogy a tizenötödik századi franciát azért választottam, mert átköltéseimbe bele tudtam helyezni mindazon ellenérzést, elégedetlenséget, amelyet a Horthy-Bethlen-Gömbösrezsimmel szemben éreztem-éreztünk; egy rendszer ellen, amely német rabságba, világháborúba vezette Magyarországot. S amely - tragikomikus módon - hadat üzent két világhatalomnak. És ezt egy álszent, provinciális, nyugatiatlan ország kiskirályai tették. A testamentum majd’ háromszáz sorából egyébként három valóban Villoné, a többi az enyém. És még arra is gondosan ügyeltem, hogy mennél több anakronizmus mutassa: szó sincs csalásról, ez a Villon én vagyok. De azért átköltéseimben is próbáltam idézni a kaján és karcos szegény Francois öniróniáját, korának reguláira fittyet hányó szemléletét. Hamisítással vádoltak, hát vegyünk egy példát. Illyés Gyula így fordította Villon híres-hírhedt négysorosát: „Ferenc vagyok, főbajom ez lett./ Páris szült (Ponthoise mellett);/ Rőf kötél súgja majd fejemnek,/ Hogy mi a súlya fenekemnek.” Én meg így „hamisítottam”:
