Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 1. szám - Szepes Erika: A nemzés démona
Szepes Erika • A nemzés démona 57 szakasza, amely mint olyan feltétlenül magába foglal bizonyos absztrakciót is, nevezetesen éppen ennek a szakasznak az elkülönülését és rögzítését.” A még nem a végtermékig eljutott interpretátorra további nehéz feladatok várnak: a filológiai munka mint egy olvasható szöveg előállításának feladata - ez a feladat mindig csak a szövegnek egy bizonyos fokú megértéséből kiindulva merül fel. Csak ha a szövegeket már kibetűztük, de a kibetűzött szöveg megértése akadályba ütközött, csupán akkor kérdezünk rá, ami voltaképpen ott áll, s vajon hogy volt-e a hagyomány adta olvasat ill. a választott olvasási mód.” Ez a gondolatsor az „adott és megértendő” szöveg fogalmával együtt mintha az értelem-találás mellett foglalna állást. Ha viszont van egy „adott és megértendő” szöveg, amelyet ki kell betűzni, és meg kell keresni a hagyományos olvasatát, az azt jelenti, hogy Gadamer feltételez egy hajdani autentikus olvasót, aki még meg-adhatta a szövegnek az értelmét. Gadamer szerint viszont ilyen nincsen: „Az eredeti olvasó fogalma teljesen homályos”, és: „Az eredeti olvasó fogalma tele van fel nem ismert idealizálással.” (A gondolatmeneteket Hans Georg Gadamer: Szöveges interpretáció című műve alapján közlöm, magyarul: in: Szöveg és interpretáció, Cserépfalvi, 1991, 23-33. old., Hévízi Ottó ford.) A megértés a fő kérdése ennek a - nem is annyira új - tudományosságnak, a saját nyelven írott műnek a megértése. A feladat bonyolultságát Hans Blumenberg így világítja meg: „... már maga a tulajdonképpeniként értett nyelvis mindig metaforikus, mert már eleve létmódja feltételezi azokat a belső átviteleket, amelyeket a kartéziánus nyelvi teológia azért zár ki a voltaképpeni nyelvből, mert »nem hozhatók vissza« (...) a logicitásba.” (Hans Blumenberg: Paradigmen einer Metaphorologie, Frankfurt am Main, 1998 [2], 10.) Paul de Man szerint: Irodalomelmélet akkor születik, amikor az irodalmi szövegek megközelítése nem nem-nyelvi - azaz történeti és esztétikai - megfontolásokra épül, vagy kevésbé durván fogalmazva, amikor a vita többé nem az értelem ill. az érték, hanem ezek létrehozásának és befogadásának modalitása (v. ö. A gadameri értelem-adás vagy -találás kérdését, Sz. E.), amelyek megelőzik a mindenkori tényleges megjelenésformát - feltételezve, hogy a megjelenés módozatai kellően problematikusk ahhoz, hogy a kritikai vizsgálódásban önálló tudományágváljon szükségessé, mely azok lehetőségeit és státusátveszi fontolóra.” Ezzel elhatárolja az irodalomelméletet az irodalomtörténettől, amelyet éppen a megértés történetének mond: „Az irodalomtörténet - mégha a pozitivisztikus historizmus közhelyeitől leginkább eltávolodottnak tekintik is - azon megértés története marad, amelynek lehetősége magától értetődőnek tekintett. Az esztétika és az érte
