Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 1. szám - Müllner András: Mészöly és a hipertext
42 Úr Dunatát ■ 2002 március ló találkozással kezdődik, s napjainkig tart. Az első szakasz, melyet én »anekdotikusnak« nevezek, már távol áll tőlem, bár bizonyos képeket ebből a korszakomból ma is elvállalok. Kezdetben még történeteket akartam elmondani vagy illusztrálni, s ezért rengeteg apró részletet benne hagytam a képekben, amelyek elterelték a figyelmet az alapgondolatokról. Mai álláspontom ettől eltér, s ezt leginkább Éluard egy mondásával tudnám jellemezni: »Egy versben minden szó dolgozik.« Én is azt szeretném elérni, hogy képeimben minden egyes vonalnak, formának, tónusnak elengedhetetlen szerepe legyen. Egyszerűsíteni akarok, de nem szegényíteni, tömören kifejezni, hogy többet mondjak el, mint egy részletező történet. Ezért válaszoltam Le Corbusier-nek arra a kérdésre, hogy hogyan lettem fényképész, úgy, hogy »ollóval«, mert azzal vágtam le a felesleget. Később már nem volt szükségem ollóra.3 A „tartalom” és a „forma”, az „üzenet” és a „médium”, a konstatív és a performatív közti összhangteremtést motivációnak is nevezhetjük: ha bebizonyítjuk, hogy egy mű kvázi-hipertextuális, akkor megalapozhatjuk az adott mű hipertextuális feldolgozását. Az ideológiai alapozás (az „ideológiai” szót most nem feltétlenül negatív értelemben használom) egyrészt legitimál. Másrészt azonban az ideológiai alapozónak fel kell készülnie arra, hogy számot adjon saját kánonjáról, vagyis arról, hogy ha az adott mű struktúráját hipertextuálisnak tartja, akkor egy másikét miért nem tartja annak. A teoretikus kudarc veszélye nélkül azonban egy ilyen kánon megalapozása nem kockáztatható meg. Tulajdonképpen minden hipertextualizálási kísérlet motiválható, potenciálisan legalábbis az. A hipertextualizálhatóság itt nem tér el az intertextualitás irodalomtörténet-kritikai munkájától. Az első, ideológiainak nevezett lépésről ennyit. És mi a helyzet a második lépéssel? Hogyan kell elképzelni a Megbocsátás hipertext-struktúrában történő megvalósítását? Ezt egy példa segítségével próbálom illusztrálni. Képzeljük magunk elé a Megbocsátás 1984-es változatát, abban is a következő szöveghelyet: „A Martinkó-villa melletti házból halk zongoraszó szüremlett ki, egy Chopin-etűd. Az eső és az etűd tökéletesen egymásba fonódtak. Anitát leheletfinom emlékezés hangulata lepte meg, de ennek az emlékezésnek nem volt semmi tárgya, csupán szokatlanul élessé tette az utcaképet.” Mire emlékezett Anita? Ez talán örökre homályban marad. De talán nem is egy pszichológiai személy emlékszik itt valamire,
