Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)

2002 / 4. szám - Jánosi Zoltán: "Fegyvert szereztem: bűv-igéket" - folklór-áthallások Illyés Gyula költészetében

I. Szabadság és függetlenség*

Lapok a fogalompár sárközi mentalitástörténetéből

Hazánk sokat emlegetett, földrajzilag és kulturálisan is jól elhatárolható tájegysége Sárköz. Vizsgálói gazdálkodásától színes népviseletéig, szellemi hagyományainak különböző rétegeiig keresik azt a jellemzőt, amely egyedíti, legjobban jellemzi, de egyben mégis különbözteti más tájaktól s az ott élő emberektől. Rendkívül nehéz viseletben, szokásban és mentalitásban olyasvalamit találnunk, amelynek nyomait a legrégibb adatokig vezethetjük vissza, s ezzel összehangzóan a legújabb kori adatokból is kimutatható. Az itt következő fejtegetésben mégis erre teszünk kísérletet, amikor a szabadság és függetlenség fogalompár tartalmát vizsgáljuk a lehető legkorábbi adatoktól az 1960-as évekig - napjainkra való kitekintéssel.

Részben a történeti hagyományokból, részben az oklevelekből tudjuk, hogy a Székszárdtól Bátáig húzódó Sárköz lakói eredetileg azok a besenyők lehettek, akik a magyarság segédcsapataiként, Árpád törzsét erősítő népességként kaptak központi helyet a Kárpát-medencében. Decstől délre pécsváradi, északra a szekszárdi apát alattvalói voltak, egyik fő feladatuk az apátok fegyveres szolgálata, királyi hírnöki feladatok ellátása, amiért különleges szabadságot élveztek. A róluk fennmaradt középkori oklevelek nem kis hányada éppen azzal foglalkozik, hogy az apátok miként akarják megnyirbálni jogaikat, s ők milyen eredménnyel küzdöttek ez ellen. Tóbiás apát 1266-ban országosan kihirdetett egyházi nemesi szabadságot adott az itt élő, fegyveres szolgálatot teljesítő népességnek, egy évszázad múlva, 1369-ben Ottó apát a kalocsai káptalan előtt ígéri meg, hogy egyházi nemeseitől nem fog tizedet követelni, nem vágat velük fát, jogaikat, szabadságukat tiszteletben tartja. A mohácsi vész előtti utolsó két adat 1517-1518-ból szintén ezt erősíti meg: az előbbi hozzájárulást kér és kap a nemesektől, az utóbbi pedig rögzíti, hogy a régi szabadságukban megtartandó nemeseket „szokatlan szolgálatokra, addig ismeretlen adókra ne kényszerítse” János apát. Hihetőleg így is történt, hiszen apátjukat 100 könnyűlovas sárközi kísérte az ország sorsát eldöntő nevezetes ütközetbe.

A török hódoltságban látszólag nehéz a szabadság és függetlenség kérdésének további vizsgálata, azonban talán mégsem lehetetlen. Tudjuk ugyanis, hogy a másfél évszázad alatt mindössze két sárközi mezőváros pusztult el: 1538-ban Báta, 1562 körül pedig a Decs melletti Ete, igaz más és más okból. Bátáról megírják, hogy vásárára a török ütött rá, népét szétzavarta, lakóhelyét fölgyújtotta - látszó* A diákoknak szóló mellékletben eddig irodalmi elemzéseket közöltünk. Úgy hisszük, ez a Sárközről szóló tanulmány is kellő tanulsággal szolgál öntudatról, s az azt tükröző (hétköznapi) irodalomról szólva.

2