Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 4. szám - Tarján Tamás: Illyés Gyula és Nagy Lajos
Tartán Tamás • Illyés Gyula és Nagy Latos 59 nak centenáriumán arról meditál: Ki volt nekünk Petőfi Sándor?, fel sem merül benne, hogy már-már iskolás értékelésének Illyés Petőfi-könyve által adjon egy kis kölcsönfényt. Nem, ő mellékesen odavág Babitsnak egy „félszeg tanulmányáért” (Arany és Petőfi; helyesen: Petőfi és Arany, 1910): „Babits, mint Petőfitől idegen lélek, eleve meghatározott, kényszerűen ellenséges indulattal, kisebbítési szándékkal írt a nagy költőről, s még leíró erejéről, a hasonlatairól is olyasfélét mond, hogy leírásai a valóság kép-adatainak felsorolásai. Az elfogultságból eredő ilyen vaksággal még vitába szállni is fölösleges”. Még részigazságaiban is igaztalan az interpretáció, mely nyilván nem válthatott ki egyetértést Illyésből, ha olvasta. Néha maga Nagy Lajos volt - kritikusként - olyan rugalmatlan, mint amilyennek Babitsot látta. A Petőfi cikk ezután egy „esztétikuson” (Havas István), egy másik „esztétikuson” (Zlinszky Aladár), végül egy dilettáns költőn (Papp-Váry Elemérné) veri el a port, hogy „Tűz, becsület, harciasság, bátorság, népi lényeg” (stb.) forradalmárját felmagasztalhassa. Az eddigiekből nem vezethető le, mégis releváns, hogy a Csak az igazat Illyés egyik legsikerületlenebb - személyessége ellenére is egyik legihlettelenebb, legmerevebb -, dramaturgiailag életképtelen drámája. „Régi dolog, hogy az igazságnak nem a fölfedezése a nehéz, hanem a kimondása; a fölfedezése tehát - kezdi az Előszó. - Hogy mi jár a valóság - a természettudományi igazság - kimondásáért: máglyákra és kínzókamrákba küldött tudósok példázzák. Hogy milyen veszedelem csak tudni is az igazságot - szólt erről is bőven az irodalom, a gúny hangján is. De magyarul tán soha olyan alaposan, vagyis a szatíra olyan csontig maró erejével, mint Nagy Lajos a harmincas évek sötét ege alatt fölsziporkáztatott remekében, az Egyiptomi íródeákban.” Az első drámarészben - részdrámában - az írnok drámája ennek a tudásnak a drámája. A második drámában - drámafélben - az író-hős azt éli-szenvedi meg, „mi folyik le az elítéltben, ha azért fogadja el a büntetést, mert igazat ad mindenképp annak a közösségnek, melyből nem akar kiszakadni; ha szolgálni akar saját maga föláldozásával is”. Illyés szobrászi talentuma az írnokban nem az eredeti novellahős, hanem az idősödő Nagy Lajos (sok emlékező által megörökített) szorongásait, szarkasztikus pesszimizmusát formálta ki (a nagymonológon belül tehertételként fenntartott dialógusokban az írnok negyvenöt évesnek és - Nagy Lajos szülőhelyéről van szó - apostagi születésűnek vallja magát). Az íróban - a játékosan beszélő nevek környezete, a nők galériája, a verscímek, az önvallomás tónusa révén - hasonlóképp mintázódik a szintén éppen negyvenöt éves, de önmagánál évezredekkel idősebb Szabó Lőrinc-i figura-monumentum. írnok és író egymás tüköralakjai is. Finom írói megoldás. Az Egyiptomi
