Új Dunatáj, 2002 (7. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 4. szám - Tarján Tamás: Illyés Gyula és Nagy Lajos
58 Ú[ PUNATÁI • 2002 DECEMBER Mintha érezné, hogy 1936-ban, a Puszták népe kritikai kórusában - Babits Mihály, Kodolányi János, Móricz Zsigmond, Németh László, Veres Péter s vagy két tucatnyi más értékelő mellett - neki is „illett volna” hallatnia a hangját. Nem egyszerűen viszonosságból, „megköszönve” azt, amit Illyés a Kiskunhalomról papírra vetett- inkább a számos ponton közös elköteleződés és alkotói törekvés céhtársi nyugtázására, ha tetszik, bíráló észrevételekkel megspékelve is. Nagy Lajosról - cikkei, bírálatai, önéletrajzi regényei ismeretében, és kéziratos naplóiba betekintve - sajnos nem állítható, hogy mentes lett volna az alkotói féltékenység érzésétől. Sőt, néha éppenséggel a féltékenység hozta lendületbe a tollát. Illyésnek viszont erénye az írói nagyvonalúság, mely nem félti a saját teljesítményt a másik teljesítményének sikerétől. Egymás kritikusaként távolról sem azonos módon értették és támogatták egymást, illetve részben közös ügyüket. Ezen csak árnyalatnyit módosít, hogy a szociográfus Nagy Lajos a szociográfus Illyést kiemelte a hozzá hűtlenek, az őreá nem figyelmezők mezőnyéből, s ha a Puszták népéi nem is recenzeálta, a Puszták népe íróját érezte a legközelebb magához. (Az Oroszország- és a Magyarok-bírálat fdológiai sorsához tartozik, hogy az 1950-es évek derekától futó Nagy Lajos művei elnevezésű sorozat 1959-es, író, könyv, olvasó című kettős gyűjteményébe, a válogatott cikkekés tanulmányok közé egyiket sem vette fel az óvatos- talán a Szovjetunió és Illyés iránt egyszerre lojális? - szerkesztő, Gordon Etel. A Szépirodalmi Könyvkiadó újabb, az 1980-as évekre datálódó Nagy Lajos művei című folyama lehetőleg hiánytalan kiadást tervezett, a naplókat is beleértve - ám ez a nemes szándék a kiadói tevékenység megszűnésével füstbe ment, a sorozat a cikkekig, kritikákig el sem jutott. Ezért a két tárgyalt bírálat viszonylag nehezebben - nem Nagy Lajos-kötetekben - férhető hozzá. Illyés Nagy Lajosról szóló textusai saját könyveiben sokszor megjelentek.) Természetesen nem célunk, hogy Nagy Lajos és Illyés Gyula - mint egymás kritikusai - közt alá- és fölérendeltségi viszonylatot kreáljunk. Kétségtelen azonban, hogy az öregedő Nagy Lajos kereste az alkalmat, hogy „jó emberei” - műveinek értő kritikusai - munkáiról írhasson. Hol benső szükséglet, hol józan megfontolás vezet(het)te. írt Tersánszky Józsi Jenőről (1939-ben), Veres Péterről (1942- ben és 1943-ban), Bölöni Györgyről (1946-ban), Barabás Tiborról (1949-ben). Egyikük sem fog hiányozni a Nagy Lajos amiékét ápoló írótársak sorából. Illyés, a hűséges Illyés - aki még a Magyarok-cúsk előtt, 1937-ben ismertette A falu álarca című Nagy Lajos-szociográfiát, s 1946-ban írt A három éhenkórász című elbeszéléskötetről - nem kerül be a körbe. Alkotáslélektani érdekesség - bár rávall Nagy Lajos a negatívumok inspirálta logikájára -, hogy amikor 1949-ben, a költő halálá
